Bocz Géza hadnagy

Bocz Géza (Vasas, 1919.X.10 – Pécs, 1998) azon kevés magyar tisztjeink közé tartozik, aki végigharcolta szeretett fővárosunk ostromát, végül közel negyven fokos lázzal nekivágott a kitörésnek, melynek során sikeresen verekedte át magát bajtársaival a belső és külső ellenséges szovjet gyűrűn, s érte el a saját vonalainkat sebesülten.
Édesapja kőművesként kereste kenyerét, ő maga Pécsett érettségizett 1939-ben, majd utána ősszel megkapta katonai behívóját. Pécsett elvégezte a tartalékos tiszti tanfolyamot, majd részt vett az erdélyi bevonulásban.
Megjárta a keleti frontot, majd 1944. első fél évében Sopronban elvégezte a Honvéd Főtiszti tanfolyamot. Ezt követően a 4. gyalog tábori póthadosztály 8. pótezredében harcolt az erdélyi hadszíntéren, majd Nagyvárad és Debrecen védelmében.
Az egyenlőtlen küzdelemben teljesen kivérzett hadosztályának alakulatait beolvasztják a szintén súlyos veszteségeket szenvedő 12. tartalékhadosztályba. Budapestig folyamatosan védelmi harcokat vívott hadosztályából, már csak 76 tiszt és 1183 főnyi legénység maradt a harcos állományban a bekerítéskor. Fővárosunk védelmi harcaiban teljesen felmorzsolódik ezrede, amelyet 1945.l.6-án felszámoltak. Ezt követően, már csak tisztjeikről elnevezett harccsoportokban védik Budapestet. Ő a Hajdu Dezső őrnagy vezette harccsoportba került, ahol Mátis Kálmán főhadnagy tiszt bajtársának zsebében máig megmaradt a „Hajdu harccsoport” névsora. Ennek egyik érdekessége, hogy jól szemlélteti az egység katonai összetételét, mely szerint 6 tiszten kívül, 58 harcos katonájuk maradt. Ebből hárman a Vannay zászlóaljból, hárman csendőrök – akiknek jó és magasnak mondható a harcértéke, harci tapasztalata, de emellett találunk a felsorolásban egy írnokot, három szakácsot és pár „eü-s, sebesültvivőt” – akiknek viszont már gyengébb a harci tapasztalata. Ellenben jól szemlélteti, hogy mindenkire szükség volt, már minden épkézláb embert bevetettek megmaradt védőink.
Bocz hadnagy naplójába 1945.I.11-én írt részlet, érzékletes leírást ad a védelmi harcok egy részéről:

A Nürnberg utcában (mai XIV.Ilka utca) voltam állásban géppuskáimmal. Harcálláspontom a Thököly út és a Nürnberg utca sarkán volt egyik géppuskámnál. Az oroszok előreszivárogtak. Irányzóm tűz alá vette őket. Erre az oroszok páncéltörő ágyúval feleltek. A fal beomlott a szobába. Két kezelőm és az irányzóm megsebesült, rájuk esett a törmelék, és zúzódást szenvedtek. Kórházba kellett szállítanom őket. Erre magam álltam a géppuskám mellé és addig lőttem, amíg a németek ellentámadással vissza nem vetették az ellenséget. Jó része az elesetteknek román volt.

Pest feladása után, maroknyi egységével Budára vonul a Vérmezőhöz, a Várfok utca és Attila út sarkán álló iskola épületébe. Folyamatos harci körülmények között, végül a kitöréskor a Váralja utcából indul 39,8 C fokos lázzal pár katonájával és tiszttársával.

Mi (este) 10 órakor indultunk el. A Vár dunai oldalán találkoztam utoljára vitéz Kocsis főhadnaggyal, aki körülbelül 30 régi 8-assal indult a kitörésre. A téren sikerült átjutnunk térdig érő vízben kúszva és gázolva. Az Olasz fasor nappali fényben. Házak égnek, német páncél gépkocsik égnek. Körös-körül hullák hevernek, sebesültek jajgatnak. Égő pincéken, kerítéseken megyünk át. Zsebkendőmet az orromhoz szorítom, mert megfulladok a füstben. Hulla és vérszag. Korom sötét van az egyes utcákban. Hullákon mentünk át, éreztük, hogy puhára léptünk. A kirakatokban német és orosz sebesültek nyögnek, kiabálnak. A Fillér utcában, a villák mögött harckocsik zúgása hallik. Minden oldalról jönnek a fényjelző lövedékek, és hallik a megszokott, de idegesítő „pak-pak”. A dombtetőn erős aknavető tüzet kapunk.

Végül a Törökvészi útra kiérve, besorolnak egy nagyobb kitörő egységbe. Majd a Budai-hegyeken át, Solymár szélén Nagykovácsi felé jutottak fel, onnan az erdőkön át Perbál szélén futó szántóföldekig. Csak éjszaka tudtak továbbmenni, nappal lehetetlenség volt az ellenség miatt. Naplójából idézve átérezhetjük, micsoda kitartás, emberfeletti teljesítmény volt a kitörés, hiszen étlen-szomjan haladtak, teljesen kimerülten katonáink.

Egész nap dideregtünk. Nyaktörő utakon ereszkedtünk a völgybe, majd innen egy még meredekebb hegyre kapaszkodtunk fel. Elvágtuk a távbeszélő vezetéket. Képzelem, milyen dühösek az oroszok érte. Fasoros dülőúthoz értünk. Itt tűzzel rajtunk ütöttek. Kis lövöldözés, és megyünk tovább. Ropogott a lábunk alatt  jeges hó és a jégréteg. Égett a szám a láztól. Már egészen kisebesedett. Nem csoda,  a sok hó, amit szopogattam, kikészítette a számat. Megálláskor feltörtem a barázdák között lévő víz feletti jégréteget és ittam rendületlenül.

Végül a naplójából az átjutás, a saját vonalaink elérésének körülményeit ismerhetjük meg:

Már alig tudtam lépni. Szőlőkarókat téptünk ki, és azzal botozgattunk. Ekkor már csak 60-80-an voltunk. A falutól délre eső részen harckocsi zúgás hallatszott. Lőttek a harckocsik is. A peremre érve mindkét oldalról géppuska tüzet kaptunk. Kis csoportunk kétfelé vált. Egyik része balra, másik része jobbra húzódott. Őrnagy úr Bandi és köztem volt. Egy lövedék súrolta a fejét. Bekötöztük. Alig mentünk tíz lépést, másodszor szilánkot kap a mellébe. A jobb oldali rész visszajön. Fekszünk, és teli torokból kiabáljuk a hajrát, hurrát. De nem mozdul senki. Csak fekszünk és ordítozunk. Észre sem vettük, hogy az oroszok már az előttünk levő részt aknázzák, azt, ahonnan az előbb még géppuskák tüzeltek ránk. Egyszer csak abbamaradt az aknázás. Átmentünk a tüzelő állásokon. Visszanéztem. Igen nagy jajgatás hallik. Sebesültek lettek és segítségért kiabáltak. Többen feküdtek. Nem mozdultak.A terep lejtett. Lehúzódtunk a völgybe. Egyszer csak őrült nagy robbanás, kicsúszik alólam a talaj és lerogyok. Megsebesültem. Erősen dőlt a vér a lábamból.Még sosem sebesültem [meg]. Most először. Hallom, hogy az őrnagy úr kiabál, megsebesültem, Bandi is, Gazdag honvéd is. Kálmán eltűnt. Fogvacogva vetettem le nadrágomat, és Bandi bekötözte jobb lábamon lévő sebemet. Jól elszorítottuk a kötéssel lábamat. Mikor leültem, a sebesülés pillanatában, felkiabáltam: „Édesanyám! Megsebesültem!” Hirtelen az jutott az eszembe, mi lesz most, ha meghalok. Márti jutott az eszembe. Le akartam szedni a jegygyűrűmet, gyűrűimet, nehogy az oroszok levegyék ujjaimról. Próbáltam lehúzni, de ujjaim megdagadtak, és nem jött le.Megpróbáltam felállni, és járni tudtam. Lementünk a völgybe. Olyan fáradtak voltunk, hogy már csak támolyogtunk. Elhatároztuk, legyen, ami lesz, essünk fogságba, de már megpihenünk. Egy barlangot pillantottunk meg. Itt akartunk meghúzódni. Bandi bevilágított. A fényre rögtön irányunkba tüzeltek. Tovább. Az erdő szélén nyomokat fedeztünk fel. Ezek vezettek. Nehezen ment a menet. Éreztem, a fenekemen is folyik a vér. Tovább. Már kezdett szürkülni. Ebben a szürkeségben minden facsoportban házat véltünk látni. Felkapaszkodtunk a dombra. Bandi és őrnagy úr elől mentek. Gazdaggal lekuporodtunk, feltörtük a pocsolyát és ittunk. Mikor felértünk, már fehér ruhás magas alakot látok Bandiékkal és egy kis kunyhót. Nyakamba borul őrnagy úr és mondja, elértük a németek első vonalát. Az első géppuskaállásban kávét ittunk. Egy német hátra kísért a faluba. Itt volt a segélyhely. Konzervet ettünk, kávét ittunk. A kötözés után német sebesültszállító páncél gépkocsival Tarjánba szállítottak. Felszabadultam, és nyugodt lettem, mikor Szomort elhagytuk.

Bocz Géza hadnagy a háború végéig kórházakban lábadozott, 1945.V.2-án esett amerikai hadifogságba a bajorországi Gangkofen településnél. A hadifogságból 1945. októberében tért haza. A kommunista rendszerben politikailag megbízhatatlannak tartották, emiatt villanyszerelőként volt kénytelen dolgozni, de először Pécsről, majd Dunapenteléről (mai Dunaújváros) is elbocsájtják, végig politikai üldözésben van része, szinte az 1980-as nyugdíjazásáig. A háború után megnősült, egy fia született, 1998-as haláláig, már két unokája volt.
A Bocz naplót Ausztriában, egy istálló felújításakor találták meg magyar munkások, egy gerenda mögé rejtve. Esztergomban tudták, hogy van egy fiatal történész, így került Miklós Tamás történész-kutatóhoz. Hosszú éveken át folyt a naplóban szereplő személyek és helyszínek beazonosítása, egykori újságok és egyéb dokumentumokban a kutatás. Sok érdekes történet közül, csak egyet említenék példának. Sikerült megtalálni és beszélni azzal a Szegeden élő hölggyel, akinek még Bocz hadnagy az ostrom során udvarolt az egyik ház óvóhelyén. Végül a több éves kutatómunka gyümölcseként, bekerülhetett a Bocz napló megrövídített változata a Hadtörténeti Intézet és Múzeum nívós kiadványába, a Hadtörténeti Közlemények kiadványba, amely a 131. évfolyam 2018. márciusi számában látott napvilágot.
A teljes napló anyaga ide kattintva letölthető.