Tassonyi Edömér
Históriák,  Katonahőseink

Tassonyi Edömér százados (a “Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érem” 19-ik kitüntetettje) és ejtőernyőseinek hősies helytállása

Tassonyi Edömér
Tassonyi Edömér

Tassonyi Edömér 1910. október 6-án született Nagyláz községben (Ung vármegye), református családban. Nagyapja Tassonyi János kisbirtokos Taktaszadán, édesapja Tassonyi Ernő bányamérnök.
1934. augusztus 20-án avatták gyalogos hadnaggyá a Ludovika Akadémián. Kiváló sportoló volt, több alkalommal nyerte el a hadsereg-síbajnokságot, remekül motorozott, aranyjelvényes vitorlázórepülő, vívómester, síoktató (sífutás, sí lesiklás is). Németül és angolul alapfokon beszélt.
1939-ben áthelyezték az ejtőernyős csapatnemhez. 1942. márciusában századossá léptetik elő, majd 1943-ban hadműveleti területre, Csernyigovba kerül az 1. könnyű hadosztály törzséhez.
1944. augusztusában Tassonyit ejtőernyőseivel (m.kir. “vitéz Bertalan Árpád” 1. honvéd ejtőernyős zlj.) az Északkeleti – Kárpátokban vetik be. Épp a 36-ik születésnapján szenved légnyomást és szilánksérülést kezén Volóc térségében. A Kárpátokban vívott harcokból ad rövid ízelítőt Bencze János hegyivadász visszaemlékezése, amikor ejtőernyősökkel együtt voltak bevetésen: “A balszárnyunk támadása olyan gyors volt, hogy megmozdult állásából az orosz fekvő erő. Szinte megdermedtem, mert mint egy nagy hangyaboly, annyian voltak (…) orosz részről megszólaltak a nehéz aknavetők, ebben a pillanatban a balszárnyunk egy piros rakétát lőtt ki. Ez előre meg volt beszélve, a rohamnak volt a jele. A körülöttem lévők (ejtőernyősök) úgy ugrottak fel, mint akiket a forgószél elkap, az oroszok jó része nem várta meg ezt a rohamot, aki csak tudott, elmenekült, de hát ez az egész oly gyorsan történt, hogy egy bizonyos részük ott rekedt, és persze még ez is legalább kétszerese volt létszámban a mi erőnknek. Rövid néhány perc alatt lezajlott a roham, az ott rekedt oroszok mind fogságba estek, vagy meghaltak.”
A Kárpátokban vívott védelmi harcokból, egyből Budapest előterébe, az Attila védvonal soroksári szakaszába helyezik át az ejtőernyősöket. Soroksár és Dunaharaszti közötti védőállásban 1944.X.25 és XI.12 között harcoltak. A temérdek hősies példából, rámenősségből, remek harci morálról, amely az ejtőernyősöket jellemezte, csak néhány példa: “Lajtos őrnagy, amikor Kovács Ferenc főhadnagyot nem a kiásott állásban, hanem Soroksár község szélén találta, akkor kérdésére – hogy mikor foglalják el a jó kilövéssel rendelkező állást? – azt felelte, hogy semmikor, mert nekik nem lényeges a jó kilövés.”
“Egy szovjet mesterlövész golyószóróst (…) három ejtőernyős tiszthelyettes (Eisler őrmester, Kéri András szakaszvezető és egy hadapródőrmester) kézigránáttal megsemmisített, a golyószórót magukkal hozták.”
“Pokorny (eje.őrgy) egy Nimródra pattant a 37 fős szakasszal az oldaltámadást követte (…) egy akna a Nimród mellett robbant, Pokorny számtalan szilánksérülést kapott, bal szeme világát elveszítette. Maga fejezte be a vállalkozást, nem engedte, hogy segélyhelyre vigyék, míg helyettesét ki nem oktatta a teendőkről.”
Marosújvári Géza zászlós visszaemlékezése (1944.nov.2) : “Az élen haladó öt darab T-34-es hamarosan elérte a harckocsiárok hídját. Élénken emlékszem erre a jelenetre! Halálos csend volt, csak a szovjet harckocsik morgása és a hernyótalpak csikorgása hallatszott. Már szürkült, de láttuk, hogy a szovjet gyalogság a műút melletti árokban lehajolva követi a harckocsikat. A parancs szerint, csak a páncélosok kilövése után nyithattunk tüzet a gyalogságra. A harckocsik szakaszosan, egymást fedezve jöttek előre, de a híd előtt megtorpantak. Ebben a pillanatban megdördültek az út menti akácosba beásott légvédelmi lövegek, a híd közelében elhelyezkedő páncélelhárítók is kilőtték páncélökleiket. Megszólaltak a gyalogsági fegyverek, mire a harckocsikat követő gyalogság lefeküdt. A váratlan tűzcsapás következtében mind az öt tank mozgásképtelenné vált. Úgy emlékszem, hogy az egyik égő harckocsi megkísérelte ugyan a visszavonulást, de ezt F.Tóth János őrmester egy kézigránátköteggel meghiúsította, közben azonban arcán, kezén súlyos égési sebeket, sérüléseket szenvedett.”
Nagy Árpád főhadnagy, a nehézfegyver század aknavetőseivel Dunaharasztinál várta a szovjet csapatok támadását: “Az ejtőernyős fiúk úgy kushadtak a lövészlyukakban, hogy még a sapkarózsa sem látszott belőlük. A páncélosok gyanútlanul közeledtek a csendesnek látszó vidéken, mikor megmozdultak a göröngyök, megindultak a kukoricaszár kúpok, a fák tövéből kísértetisen ordító fantomok pattantak fel, és az alig 100 méterre levő harckocsik kezelői még fel sem ocsúdhattak, máris körülugrálták őket, mint a halál angyalai az ejtőernyős rémek. Kifújtak a faustok csövei, és a páncéltornyokon, hernyótalpakon egymás után robbantak a faustfejek, leemelve a tornyot, szétszaggatva a hernyótalpat, szénné égett várrá változtatva az erődöket. Alig telt el tíz perc, már ott lapítottak a fiúk az árokban és vicsorgó foggal várták a támadó gyalogságot.”
Tassonyi Edömér százados visszaemlékezéséből: “Az első nagy támadás után egyik szovjet harckocsi áttörve az arcvonalon a magyar állások mögött vált mozgásképtelenné. A harcok szünetében az ejtőernyősök szemügyre vették, s megállapították, hogy a beépített löveg hibátlan, a lőszerkészlet pedig szinte érintetlen. Az egyik katona, aki a tüzérségtől került az ejtőernyős alakulathoz, társai segítségével a harckocsiágyúval lőni kezdte az ellenséget, s mindaddig tüzelt igen hatásosan, míg a lőszer el nem fogyott.”
Kiss István tizedes visszaemlékezése: “Platthy Győző főhadnagy parancsnoksága alatt a Dunaharasztiról dél felé kivezető út két oldalán rendezkedtünk be védelemre. (…) Egy szovjet golyószórós mintegy 200 méter távolságban előretolt állást létesített, mely tűzrajtaütéseivel veszélyeztetett bennünket. Egy nap kora reggel a mi rajunk Rappant János tizedes, rajparancsnok vezetésével vállalta az állás megsemmisítését. A kukoricásban sikerült mögé kerülni, s elvágni a telefonvezetéket, mely a magasabb parancsnoksághoz vezetett. A vezeték mentén könnyen megtaláltuk a támpontot, melyet felszámoltunk. Én az irányzót tettem ártalmatlanná, s a golyószórót magamhoz vettem. Visszatértünkkor az előttem haladó Rappant tizedest egy dús lombozatú fa tetején elrejtőzött szovjet mesterlövész halálosan megsebesítette saját állásaink előtt mintegy 20-30 méterre. A védőállásban lévő bajtársak páncéltörő ágyúval a mesterlövészt a fával együtt szétlőtték.”

Összességében Tassonyi Edömér százados 1/I. ejtőernyős zászlóaljának harcias ellenállásának mérlege november 2–8. között, Dunaharaszti és Soroksár körzetében 14 szovjet páncélost lőtt ki.

Ezt követően, miután kivonták az ejtőernyősöket az arcvonalból (nov.12-én), a jól megérdemelt pihenés helyett, újra riadóztatták őket, s Isaszeg keleti végénél kellett feltartóztatniuk az ellenséget. Ekkor már a szovjetek olyan közel voltak, hogy folyamatos tűz alatt kellett beásniuk magukat a mieinknek.

Ekkor történt a következő eset, amely Tassonyi Edömér százados vezette ejtőernyős egységgel történt.

“A parancsnok tudta, hogy a megtizedelt század emberei nem lesznek képesek ellenállni a szovjet támadásnak, ezért kétségbeesett lépésre szánta el magát. Tüzérségi tüzet kért a németektől, közvetlenül saját állásaira és állásai elé. A következő párbeszéd zajlott le:

Tassonyi: -Azonnal megsemmisítő tüzet az “A” vonatkozási pontra!

Német tüzér figyelő: – De ez az Ön saját állása!

Tassonyi: -Ne törődjön vele!

17 másodperc után 52 csőnek a megsemmisítő tüze az állásukon és az állásuk előtt feküdt. Percek alatt lelassult, majd néhány percig előre helyezték. Az orosz gyalogságot ez a tűz telibe találta, rohamtávolságon. A szovjet csapatok komoly veszteséget szenvedve visszavonultak. A század, melyet a kétszeres tüzérségi tűz ért, hét halottat és több sebesültet veszített. Tucatnyi ejtőernyős katonát eltemetett a föld, de ezek még csak meg sem sérültek, maguktól vagy társaik segítségével ki tudtak szabadulni a föld fogságából.”

Az 1/I. ejtőernyős zászlóalj Isaszegnél 1944. nov. 13-23-ig harcolt. Amikor kivonták – inkább szerető parancsnokuk kilopta, egy német nyelvi fordítási trükkel – az alakulatot, a németek keményen tiltakoztak. A magyar parancsnokság azzal vigasztalta a németeket, hogy egy egész hadosztályt kapnak az ejtőernyős zászlóalj helyett. A német Feldherrnhalle páncéloshadosztály vezérkari főnöke erre azt válaszolta Lajtos Árpád vezérkari őrnagynak, hogy tartsák meg a hadosztályt, nekik a magyar ejtőernyősök kellenek. “Még soha, sehol nem láttak olyan vagányokat (Mordskerl), mint Tassonyi és csapata.”

Az ejtőernyősök másik zászlóalja még decemberben is Fót környékén harcolt, ahol szintén voltak hősies helytállások.

“Rácz Olivér őrvezető, az 1/II. ejtőernyős-zászlóalj 4. századának katonája, 1944. december 12-én a Fót környéki harcokban, az esti órákban támadó négy szovjet páncélos közül egy T–34 típusú harckocsit századának jobbszárnya előtt páncélököllel kilőtt.”

Tassonyi Edömér százados alakulata rövid pápai körlet pihenő után, a Balatontól délre, Kéthelynél került bevetésre. Itt elszenvedte második sebesülését. Tassonyi bátorságáról az 1944.dec.15-én kelt 46.számú hadijelentés a következőket írja: “Ezekben a harcokban különösen kitüntette magát egyik ejtőernyős zászlóaljunk, Tassonyi Edömér százados parancsnoksága alatt. Lendületes ellentámadásával az ellenségnek nagy veszteségeket okozott és jelentős zsákmányt szerzett.”

Szügyi Zoltán vezérőrnagy, a Szent László hadosztály parancsnoka javaslatára 1945.jan.1-én, soron kívül őrnaggyá léptették elő.

1945 elején a Garam menti harcokban (Südwind hadművelet) harcolt, majd Komárom térségében vívott véres veszteséggel járó utóvéd harcokat ejtőernyőseivel és egy újonc zászlóaljjal. Tassonyi így emlékezett erre: “Ezeknek a fiatal gyerekeknek a bátorságáról csak a legnagyobb elismeréssel tudok nyilatkozni, fagyos talajon, éhesen 24 óráig tartották a vonalat.”

Tassonyi őrnagy részére 1945 februárjában adományozták a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet. Emellett rendelkezett még:

  • Magyar Érdemrend tisztikeresztje hadidíszítménnyel, kardokkal
  • Magyar Koronás Bronzérem hadiszalagon, kardokkal
  • Erdélyi Emlékérem
  • Délvidéki Emlékérem
  • Német Vaskereszt I. osztálya
  • Német Vaskereszt II. osztálya

1945. március 28-án, német parancsra át kellett volna lépniük az országhatárt, de Tassonyi szűk bajtársi körével a Bakonyban átcsúszott a szovjet vonalakon, majd 1945. áprilisában egy szovjet járőr fogja el Budapesten. A hadifogságból sikerül megszöknie, 1945. augusztusában Odesszától Ausztriáig jutnia, rendkívüli megpróbáltatások közepette. Majd Olaszország, Brazília, Dominika után, 1950-ben Kanadába települ, ahol bányászati geológiát tanul, majd olajmérnökként sikerül biztos megélhetést elérnie.

1982. július 4-én hunyt el Kanadában, a British Columbia megye White Rock kisvárosában, s mivel úgy végrendelkezett, hogy szeretett hazájának földjében, Magyarországon úgysem nyugodhat, ezért hamvait a lakhelyéhez közeli erdőben szórják szét.

Források:

  • Illésfalvi Péter, Kovács Vilmos, Maruzs Roland: “Vitézségért” (HK Hermanos kiadó, 2011)
  • Huszár János: Honvéd ejtőernyősök Pápán 1939-1945 (A pápai Jókai Kör kiadványa, 1999)
  • Dr. Farkas Jenő: A Szent László hadosztály katonái írták (2005)
  • Bencze János: Tűzfüggöny és jégvagon (Fotoagentúra M.N.L. 1995)
  • Páncélököl és páncélrém magyar kézben 1944-1945 / arsmilitaria.blog.hu oldalon Dr.Számvéber Norbert tanulmánya