Billnitzer Ernő altábornagy
Katonahőseink

Billnitzer Ernő altábornagy

Billnitzer Ernő altábornagy

(Fiume, 1889.VI.17. – Budapest, 1976.XII.16.)

Édesapja, Billnitzer Lajos üzemvezető, majd vezető mérnök a fiumei torpedógyárban. Édesanyja morvaországi német származású nő, Neusser Julianna egy malomtulajdonos lánya.
Pozsonyban érettségizik 1908-ban, majd édesapja nyomát követve, beiratkozik a Műegyetemre. Egy év elvégzése után, 1909-ben egyévi tüzér önkéntesként vonul be a törvény által előírt tényleges katonai szolgálatra, amely alatt tartalékos tiszti képzést kap, tartalékos tüzér zászlósként szerel le, s tér vissza az egyetemre. De annyira megtetszett neki a katonaélet, hogy egy év múlva visszatér a seregbe, ahol sikeresen leteszi a véglegesítéséhez szükséges vizsgákat, s hadnagyként kerül 1914.XI.1-én, a miskolci császári és királyi 17. tábori tüzérezredhez.
Különböző beosztásokban harcolja végig az első világháborút, a frontról századosi rendfokozattal tér haza. A proletár diktatúra alatt, a leócsárolt, a csőcselék által a rendfokozatától megfosztott tisztikar tagjaként vállalja a Nógrád vármegyei nemzetőrség megszervezését és a helyi közbiztonság helyreállítását. Távol áll tőle a kommunizmus eszméje, s csak azért lép be a Vörös Hadseregbe, mert ebben látja az erőt, amely képes felvenni a harcot a hazánk területére betörő cseh, oláh és rác csapatok ellen. A béketárgyalásoknál – amely később trianoni békediktátumként válik ismertté – e nemzetiségek által megszállt területeket igyekeztek azokat úgy beállítani, mint ami jogosan megilleti őket. A közbiztonság helyreállítása és a magyar területek védelme volt az, amiért az Osztrák-Magyar Monarchia tisztikarának jelentős része belépett a Vörös Hadseregbe. Harcolt a csehek és oláhok ellen egyaránt, utóbbiak fogságába esik, ahonnan 1919 végén tér haza. Jelentkezik az újjászerveződő Magyar Nemzeti Hadseregbe, ahol a forradalom alatti tevékenységét igazolják, így ismét Miskolcra kerül a tüzérséghez. 1930 májusától a várpalotai lőiskolához kerül tanárnak, ugyanebben az évben, szeptember 1-től őrnagy. Több szakcikket ír, amelyekben már megalapozza háborús tapasztalatai alapján a rohamtüzérséget. 1935-ben áthelyezik a budapesti l. tüzérosztályhoz, 1936.XI.1-től alezredessé léptetik elő,  1939-től pedig az aszódi m.kir.l. honvéd tüzérosztály parancsnoka, 1940 szeptemberétől már ezredesi rendfokozatban.
1943-ban kerül a teljesen új, még kísérleti jelleggel felállított hajmáskéri rohamtüzér-kiképző kerethez úgy, hogy mindeközben elérte szolgálati idejével a nyugdíjkorhatárt. Ekkor kapja katonáitól a Bill apó becenevet, mivel beosztottjaival közvetlen, katonáival sok időt tölt együtt, meghallgatja gondjaikat, s tanácsokkal látja el őket. Esze ágában sincs a nyugdíjas kényelembe, háttérbe vonulni, helyette gőzerővel dolgozik a rohamtüzérség felállításán, képzésén. Ennek gyümölcseként, 1944.V.17-én Hajmáskéren felállítják Billnitzer ezredes irányításával a M. Kir. Rohamtüzér Kiképzőtábor Parancsnokságot, s kezdi el a magyar fejlesztésű 10,5 cm 40/43 M. Zrínyi rohamtarackokkal a kiképzést, amelynek lényege a gyalogság támogatása, egy gyorsan mozgó, páncélozott rohamtarackkal egymást segítve, géppuska- és egyéb tűzfészkek leküzdésében. 1944.VII.1-től vezérőrnagy rendfokozatot éri el. Ugyanebben a hónapban kirendelik tapasztalatszerzés végett a Burg bei Magdeburg rohamtüzér kiképző táborba. Onnan visszatérve, gőzerővel szervezi a rohamtüzérséget Hajmáskéren. 1944. október végén felrendelik Hajmáskérről az összes rohamtüzérével együtt, hogy a Pest körül kiépített Attila védvonalban foglaljanak védőállást. Újpest  Maglód – Pécel -Vecsés – Soroksár vonalon kerülnek bevetésre, de sikeresen harcolnak Szigetszentmiklósnál és Érden is, utóbbi helyszínen 1944.XII.11-én aknaszilánktól megsebesül, amikor a 10. rohamtüzérosztály támadásánál gyalog követi a rohamlövegeket. 

Szeretett fővárosunk ostromakor végig a rohamtüzéreivel marad, soha nem hagyja magukra „fiait”, lelkileg támogatja jelenlétével őket. Emellett végig sikerül kiharcolnia, hogy a bekerítésben nélkülöző rohamtüzéreit élelemmel, lőszerrel és üzemanyaggal ellássa. Bajtársi gondolkodására az egyik legékesebb példa, hogy amikor 1945.l.3-án parancsot kap, hogy legszűkebb törzsével repüljön ki az ostromgyűrűből, – hogy a Német Birodalom területén állítson fel egy rohamtüzér kiképző tábort – ennek nem tesz eleget, mivel erkölcstelennek tartja, hogy csapatait ilyen nehéz helyzetben elhagyja. Hiszen a 8 rohamtüzérosztályból, négy és fél harcol a budapesti katlanban. 

Az ostrom alatt végig a rohamtüzérei mellett vesz részt a harcokban. Mindössze kétszer hagyja el az első vonalban küzdő katonáinkat. Egyszer, amikor a frontvonal már eléri a Városligetet, az Operaházban hivatalos kitüntetés átadási ünnepségre rendelik be, hogy ismert és legendás személye adja át a kitüntetéseket. A rövid opera előadást követően, a közeli belövések miatt, a magyar és német katonáknak már csak az Operaház óvóhelyén tudja mellükre tűzni a kitüntetéseiket. Másik alkalommal pedig az I. Hadtest parancsnokságára rendelik be, hogy a pesti Szent István körút –  Nagykörút (ma Teréz körút, Erzsébet körút, József körút, Ferenc körút) vonalának védelmét szervezze meg két zászlóaljnyi utász alakulattal, egy rohamcsónakos alakulattal és gyengén felfegyverzett rendőri erőkkel áttörhetetlennek, a támadó szovjet csapatokkal szemben. Gyakran kellett megküzdenie a jól kiképzett rohamtüzéreiért, hogy visszakapja őket, amikor napi szinten kisegített szomszédos alakulatoknál, a sikeres bevetéseket követően, a rohamtüzéreit gyalogos lövészként osztották be épületek védelmébe. Pest eleste után ellenlökéseket szervez a Kis-Svábhegy és Városmajor szovjetek által elfoglalt részei ellen, a Vannay zászlóaljjal összehangolva, ám a kezdeti sikerek után, e támadások összeomlanak a szovjet túlerővel szemben.

Önfeláldozását a Nemzetvezető 1945.ll.1-én altábornagyi kinevezéssel honorálja.

Harmadszorra akkor kénytelen elhagyni rohamtüzéreit, amikor a Műegyetemben lévő harcálláspontjáról az Alagútba rendelik, ahol megtudja, hogy a megmaradt védősereg a kitörésre kap parancsot. Az idő szűkössége miatt, már nem tud visszamenni, riasztani erről alakulatát, így csupán egy pisztollyal és egy-két őt elkísérő tiszttársával vág neki a kitörésnek. A kitörés előtti eligazításra, az Alagútban így emlékszik vissza:

„Késő délután végre a német parancsnokság hívatta Hindyt, ahonnan ő feldúltan visszatérve az alábbi tájékoztatást adta: még ma éjjel kitörés az Alagútból Buda felé. Kitörés kezdete este 8 órakor. A kitörő részeknek február 12-én hajnalban Tinnye – Perbál, Kelet-Korona uradalmi erdők területének nyugati szélét kell elérniük. A Tinnye – Perbál határolta sávban 12-én hajnalban egy magyar hadosztály fog betörni, és bennünket az elért területről kiszívni, mert a fővezérség tudatában van annak, hogy lövegek, nehézfegyverek és lőszer híján önerőnkből képtelenek leszünk az oroszok külső vonalát áttörni, amely Tinnye – Perbál vonalon húzódik. Kihangsúlyozták, azért fontos az e helyen való áttörés, mert felderítés szerint itt román csapatok vannak, és ezek könnyebben lesznek áttörhetők, mint az oroszok. A betörő hadosztály a betörést állandóan fellőtt kettős zöld rakétákkal fogja jelezni.”

Így a kitörésnek kialvatlanul vág neki.”Tudatában voltam annak is, tekintettel arra, hogy lőszerünk, benzinünk nincs, semmi értelme, hogy embereimet oly viszontagságoknak tegyem ki, amelybe sokan belepusztulnának.” – így Bill apó rohamtüzérei a Műegyetem épületeiben esnek szovjet hadifogságba.
„Az Alagútból az első utcán befordulva jut fel több tiszttel együtt a Bécsi kapu térhez, ahol döbbenetes és érzékletes képet fest a kitörésre összegyűltekről.”
Itt különböző fegyvernembeliek gyülekeztek, de sok polgárember is. Asszonyok, leányok, gyerekek, még karon ülőket is hoztak. Kérdésemre, mit csinálnak itt, válaszuk: hallottak a kitörésről, és ők is a kitörőkkel akarnak menni. Feltártam előttük azokat a nehézségeket, amelyek bekövetkezhetnek. Az út hossza és nehézsége a terepen. A még el nem olvadt havon járással a nagyfokú kimerülés, harcba keveredés esetén a rájuk váró veszélyek, nem is beszélve arról, ha bárki is megsebesül, kénytelenek leszünk a sebesülteket a helyszínen hagyni, mert nem vagyunk képesek magunkkal vinni. Hiszen valamennyien gyalog megyünk. Tehát jobb, ha visszamennek otthonukba. Ha velünk jönnek, biztos az elpusztulásuk. Hosszas tárgyalás után el is mentek, bizonyára ama jobb érvelés alapján, hogy közben-közben a Bécsi kapu tér területére is hullott az ellenséges tüzérség tüze. Egy-két polgári férfi és asszony azért mégis velünk jött.
„Végül a Széna téren, Fillér utca, Bimbó út útvonalon haladva jutnak át a szovjetek első, belső zárógyűrűjén át.”
Itt-ott szórványos ellenséges tűzbe kerültünk, visszamaradt sebesültek jajgatása is volt hallható. Majd igen erős tüzelés volt hallható az Olasz fasor (ma Szilágyi Erzsébet fasor) irányából.
(…) Amint a Bimbó utcán a házak mentén felfelé törtettünk, az előnyomulási irányunk felől lövegsortüzek zúdultak felénk. De ezek a lövedékek erősen felettünk szálltak el, így nem lehetett megállapítani, hogy távolabbi célnak szólnak avagy nekünk, és talán azért szállnak a lövedékek oly magasan felettünk, mert oly fedett állásban vannak a lövegek, hogy ránk, a lejtőn felmenőkre nem tudnak ráirányozni, mivel nem tudják a lövegcsöveket eléggé süllyeszteni. Elérve a Bimbó utca felső részét, közepes űrméretű, elhagyott ellenséges lövegállást találtunk. Ez tüzelt ránk. A kezelőlegénység eltűnt. Közben mellékutcákból, házakból előbukkanó újabb katonák csatlakoztak hozzánk.
„Hamarosan szovjet harckocsik zaja hallatszik a teljes sötétségben, amely elől félrehúzódnak, így azok vakon haladnak át köztük, tovább abba az irányba, ahonnan jöttek.
„Amint a harckocsik okozta veszély elmúlt, folytattuk menetünket. Rövid menetelés után a menetirányunkból erős géppuskatűz és nehéz gyalogsági fegyverek tüze megállásra kényszerített. Több sebesülés történt. Így az engem kísérő rohamtüzértisztek egyike is megsebesült. Szerencsére még lakóházak közelében voltak, így oda behúzódhattak. Néhány tűzcsapással a feltartóztató ellenséges fegyvereket elhallgattatva, menetünket ismét folytattuk. Itt elszakadt tőlem Kalándy altábornagy és Lemberkovics vezérőrnagy is. Így egyedül maradtam itt, mint tábornok.”

Majd a kitörő csoportot a Gugger-hegy, Hármashatár-hegy, Csúcs-hegy, Nagyszénás-hegyen át vezeti a megadott cél felé. Nagykovácsi magaslatáig a köd segíti útjukat, jól rejtésben tartva őket, de dél körül felszáll a köd és ellenséges repülőgépek csapnak le rájuk, amelyek tüze elől a fák mögé húzódnak. 

„Csak az ellenség által ránk kényszerített megállások voltak a pihenőink. Ki-ki azt ette, amit magával hozott. Ez a táplálék sem volt bőséges. Az én zsebemben például nyers kávészemeken kívül semmi más nem volt.”

A havat folyamatosan taposva, egyre kimerültebben folytatják útjukat a kitörés előtti eligazításon megadott cél felé. Nagykovácsi után, az erdőben géppuskatűz fogadja őket, amelynek magyar a kezelőszemélyzete. Hiába kiabál nekik magyarul Bill apó, rövid szünet után ugyanúgy elkezdik lőni a kitörőket (valószínűleg a szovjetek oldalára átállt „budai önkéntesek” egyik alakulata lehetett), akiket csak kerülővel tudnak maguk mögött hagyni. Ismét besötétedik, amire elérik Nagykovácsi után a Korona uradalmi erdőket, ahol egy szovjet őrszem kiállt rájuk. Az egyik kitörő német katona oroszul válaszol, hogy „Jó barátok!”, majd a válasz után Bill apó csak azt látja, ahogy eltűnik a szovjet katona körvonala a hold világította gyér fényben. 

„Benyomultunk az erdőbe. E pillanatban gyalogság erős tüze zúdult felénk, de mivel az ellenséges lövészek lejjebb, egy völgyben voltak, a lövések túl magasan, a fejünk fölé szálltak. Mindenesetre a földre vetette magát az egész csoport, és úgy kúszott tovább előre. Megtiltottuk, hogy bárki is egy lövést adjon. Veszélyes is lett volna, hogy az elég sűrű csoportunkban, a teljes sötétségben, a fák között bárki is leadjon egy lövést. Célt különben sem láttunk, lőszerünk is kevés volt. Az ellenség az alattunk lévő völgyben állhat, amely völgy a térkép szerint a menetünk további irányába kell, hogy legyen. Az ellenséges lövések mind sűrűbben szálltak felettünk. Mind jobban és jobban ástuk be magunkat a hóba. Néhány könnyű sebesülés azonban így is történt. Továbbra is félelmetes csendben maradtunk. Nekem nagyon jól esett a fekvés, a pihenés. Már nagyon fáradt voltam. Az ellenség csak tovább folytatta erőteljes tüzelését. Parancsot adtunk az embereknek, ha elcsendesül az ellenséges tüzelés, adott jelre mindenki egyszerre „Hajrát”, illetve „Hurrát” kiáltson, de utána is mindenki fekve maradjon. Amikor az ellenséges tűz egy pillanatra valóban megszűnt, az egész felzárkózott csoport egyszerre „Hajrá! Hurrá!” kiáltásban tört ki. Azt hiszem, akiket váratlanul ért a kiáltás, azokra félelmetesen hathatott az éjszaka sötétjében az erdő felfokozta hangorkán. E pillanatban az alattunk lévő völgyben először erősen távolodó kocsizörgés, majd emberek távolodó szaladása volt hallható. Még egy ideig csendben maradtunk, majd előreküldött harcjárőrök megállapítása szerint visszamaradt egy-két szekér és pár ló visszahagyásával az ellenség eltűnt. (…) Lementünk tehát a völgybe. A szekéren főleg orosz katonakenyeret találtunk, amely azonnal kiosztásra került. Persze csak egy-egy kis karéj juthatott egy-egy embernek.”

Végül másnap este, a teljes kimerültségtől mindent egy lapra feltéve, megindultak a saját vonalaink elérésére. Ki a fedezéket nyújtó erdős hegyekből, a nyílt terepre.

„Az ellenség lekötésére utóvédként kisebb erő visszahagyásával, a teljes sötétséget be nem várva, az ellenséges arcvonallal párhuzamosan elindultunk, nem kipihenten, teljesen elcsigázva, de abban a reményben, hogy hajnalra elérve végcélunkat a beígért magyar betörő hadosztály végre kiszív bennünket. Bukdácsolva meneteltünk a hol olvadó hó, hol teljesen megfagyott hóban. Hol egy simább részen, hol hirtelen mély gödörbe süppedve, úttalan úton, egyenesen előre a megadott sávban. Állandóan figyelve a nyugati arcvonalat. Állandóan figyelve a jelzett felröppenő kettős zöld világítólövedéket. Láttunk is zöld világító jelzéseket, sőt nagyon is sokat. Erős tüzelést is hallottunk az első vonalból, de nem észleltük, nem hallottuk annak felénk közeledését. Már át is léptük a Perbáltól keletre húzódó mély vizesárkot, de a beígért magyar hadosztály betörése csak nem következett be. Már virradni kezdett. Kitörő csoportunk harcalakzatban ugyan, de szerteszéledt a terepen. Ekkor már láttuk, hogy a hadosztályunk beígért betörése nem sikerült. Éjjel az első vonalban még hallható erős harci zaj most már nem volt hallható, és bizony hiába figyeltünk, néztünk, semmi betörési kísérletet nem tudtunk megfigyelni. Ha pedig teljesen megvirrad, már nem remélhetünk semmit sem. Ekkor hozzám jött egy német tiszt, és a következő javaslatot tette: Mivel saját hadosztályunk betörése most már megállapíthatóan nem sikerült, parancsnokával együtt arra az elhatározásra jutottak, hogy törzsükkel elszakadnak az ellenségtől, de a saját csapatuktól is. A helyzetet megmenteni itt már nem lehet, csapatokkal, vagyis nagyobb erőkkel innen, az ellenség háta mögül kiszivárogni képtelenek, de a kis törzsükkel még igen. Felszólítanak, hogy én is tartsak velük. Mivel ama határozott kérdésemre, hogy „A csapatainkat tehát itt hagyják?” – válaszuk az volt: „Igen, mert azokat megmenteni nem tudják, de önmagukat még igen”, kijelentettem: „Én meg osztozom azok sorsával, akikkel kitörtem, és ezért maradok!” Ezzel a német tiszttől elváltam. Közben erősen kivirradt, nappallá vált. A köröttem laza alakzatban álló német és magyar egységekkel továbbtörtetve, egyszerre erős zárótűzbe kerültünk. Sztálin-orgonákkal igyekeztek bennünket elől lereszelni, ugyanakkor orosz egységek oldalról, hátulról támadtak. Látva a teljes körülzárást és annak tudatában, hogy a lőszer teljes hiányában, de egyébként is, a további harc teljesen kilátástalan, a harc beszüntetését rendeltem. Az embereink lefegyverzése után a felém közeledő két orosz altiszt felszólított, hogy a kezemben lévő pisztolyt dobjam el. Amúgy sem volt benne már töltény. Utána hozzám léptek, és amikor megtudták, hogy tábornok került fogságukba, örültek. Mindketten a legközelebbi hadosztály-parancsnokságra, Perbálra kísértek.”

Erről a fogságba esés részleteiről Ungváry Krisztián történész idéz még Billnitzer Ernőtől egy későbbi visszaemlékezéséből, amelyet annyival egészít ki, hogy „amúgy sem volt már benne töltény”. Schirilla György – későbbi védőügyvédje – 2002-es riportban így emlékszik: „Billnitzer vezette a kitörési kísérletet. Ennek sikertelensége után öngyilkos akart lenni, de adjutánsa korábban kivette revolveréből a golyót.” Végül a szovjet forrás: Mokrouszov ezredes (32. dunai lövészezred) által 1945.II.20-án felterjesztett kitüntetési javaslat szerint, Dmitrij Besencev sorkatona és Alekszej Gyenyiszkin törzsőrmester, az aknavetőszázad katonái a Vörös Zászló érdemrendre méltóak, mert 1945.II.12-14 között, amikor a bekerített ellenséges erők Budapestről északnyugati irányban jelentős tűzerővel megkíséreltek áttörni, a Buda felől előretörő 50 főt Besencev sorkatona és három másik vöröskatona géppisztollyal és kézigránátokkal feltartóztatta. Tinnye falutól délre 30 ellenséget megsemmisítettek, 18 főt foglyul ejtettek, köztük egy vezérőrnagyot, aki mindaddig tüzelt a pisztolyával, amíg Besencev ki nem verte a fegyvert a kezéből.”A szovjet hadifogságból 1948 nyarán tér haza, de a bosszútól lihegő kommunisták, itthon azonnal letartóztatják, koncepciós perben elítélik, teljes vagyon elkobzással. Magyarán mindenét elvszik. Az ÁVH-s nemzetidegen tisztjeinek betegesen szadista vallatásaira ékes példa, hogy e sok mindent átélt, kiváló tisztünk idegileg úgy összeomlik, hogy a vizsgálati fogsága alatt, szemüvege lencséjével vágja fel ereit.
„…előttem ismeretlen ügyben olyan kérdéseket tettek fel nekem, amelyekre én válaszolni nem tudtam. (…) Főleg két nevet említettek állandóan, és azt, hogy e nevek viselőivel én mikor és hol találkoztam. Mivel pedig a kihallgatást végző két egyén úgy vélte, hogy én tagadom azt, amit ők rólam feltételeztek, egy csütörtöki nap déli órájától egész vasárnap reggelig, éjjel-nappal a fal felé arccal fordulva, hátratett kezekkel, szünet nélkül állnom kellett az egyik irodában, ahol rajtam kívül felváltva géppisztolyos civil őr ült mögöttem. Csak szombaton délben, amikor először kaptam enni, ülhettem le egy fél órára. Utána folytatnom kellett az állást. Amikor így sem tudták kivenni belőlem azt, amiben szerintük ludas voltam, egyéb fizikai bántalmazásim mellett (egyik oldalbordámat megrepesztve) a két lányomat is bevitték a katonapolitikai osztályra, akik persze szintén nem tudták, miért kerültek ide, és akik soha semmiféle politikával nem foglalkoztak. Amikor viszont ezt megtudtam, az említett vasárnap hajnalán az orromon lévő szemüveget levéve ( a mögöttem lévő őr hallomásom szerint épp elszunnyadt), egyik üvegét kettétörve felvágtam bal csuklóm ütőerét, arra gondolva, az így esetleg bekövetkezett halálom megmenti legalább két leányomat a további fogva tartástól. Amint a bal csuklóm átvágása sikerült, és a jobb csuklóm ütőerét is át akartam vágni, véres lévén a kezem, az üveg kicsúszott a kezemből, és az a földre esett. Ezt meghallotta a mögöttem lévő őr, odaugrott hozzám, és mivel a bal karomból erősen ömlött a vér, azonnal riasztotta az egész épületet.” Túléli, közben családját a Hajdú-Bihar vármegyei Furta községbe telepítik ki, ahol lányainak mezőgazdasági munkásként kellett dolgozniuk. Végül 1956 márciusában szabadulhat, majd szigorúan csak segédmunkásként dolgozhat.

Mivel nyugdíját megvonták tőle a kommunisták, kénytelen volt élete végéig dolgozni, legutoljára egy kórház portásaként. Egy ablaktalan kis lakásban nyomorgott mozgásképtelen feleségével és lányával. A másik lánya, még az 1956-os szabadságharcunk leverése után Ausztráliába távozott. 

A nemzetidegen és kommunista személyek gyűlölettől izzó beteges bosszúja azonban nem ér véget. 1958 karácsonya előtt – a szeretet ünnepén – felmondanak „átszervezés” ürügyén a Bányászati Építő Vállalatnál neki, ahol eleve képzettségéhez, tanultságához mérten, csak megalázó munkát végző segédmunkás. Fellebbez, nagy nehezen visszaveszik. Megfigyelés alatt tartják. Majd 1970. évi „Új Élet” nevű izraelita újság 1970. február 15-i lapszámában vádolják alaptalanul, az „Aki az utolsó töltényig védte Budát” című rágalmazó írásban. Ezt a cikket munkahelyén egy „jóakarója” több kollégájának is megmutatja, hangosan felolvasva az abban írtakat. Ez a valótlanságokat tartalmazó, gyűlölettel íródott cikk is megviseli, kénytelen helyreigazítást kérni, munkahelyén magyarázkodni. Néha kap ismeretlenektől leveleket, amelyben méltatják, dicsérik helytállását – szerinte ezeket egykori bajtársai, volt rohamtüzérek írhatták. Az itthon maradt lánya textilfestő üzemben mérgező anyag belélegzésétől kórházba kerül, majd ezt követően szemidegei oly annyira roncsolódást szenvedtek, hogy csak otthoni munkát tud végezni. Így Billnitzer Ernő élete végén két családtagját kénytelen ellátni (nejét és lányát), segíti szerény lehetőségeihez mérten.

Idősebb lánya, Billnitzer Gabriella az ezredforduló után kezdeményezi édesapja rehabilitálását, amelyet az a Schirilla György ügyvéd vállal el és viszi sikerre, aki a háború után, még fiatal ügyvédként védte a koholt vádak ellen (emellett arról lett híres, hogy a Dunát szinte minden évben átúszta télvíz idején). Több mint ötven év után, újból ő képviselte Bill apót a rehabilitációs tárgyaláson, s emlékezetből olyan védőbeszédet tartott 98 évesen, amely a bíróságot is lenyűgözte.

Billnitzer Ernő sírhelye Budapesten, a Rákospalotai temetőben található, a 62. parcella, ll. szakasz, 0. sor, 60. sír.

Kitüntetései:

Első világháborús:

– Bronz Katonai Emlékérem (Signum Laudis) [1915]
– Ezüst Katonai Emlékérem [1916]
– lll. osztályú Katonai Érdemkereszt [1917]
– lll. osztályú Katonai Érdemkereszt (másodszor) [1918]

Valamennyi kitüntetését az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásáért és eredményes tevékenységéért kapta a hadiszalagon a kardokkal. Ezenkívül megkapta a legalább háromhavi frontszolgálatért járó Károly-csapatkeresztet, valamint a Sebesülési Érmet egy sávval.

– Koronás Bronz Érdemérem (magyar Signum Laudis) [1927]
– Tiszti Szolgálati Jel lll. osztálya 25 év után [1934]
– Magyar Érdemrend lovagkeresztje a kiképzés területén végzett eredményes munkájáért [1937]

Második világháborús:

– Felvidéki Emlékérem [1939]
– Magyar Koronás Ezüst Érdemérem [1940]
– Erdélyi Emlékérem [1941]
– Délvidéki Emlékérem [1942]
– Magyar Érdemrend tiszti keresztje, a tervezett nyugdíjba vonulásának egész katonai pályafutásának elismeréseként [1942]
– Tiszti Szolgálati Jel ll. osztálya 35 év szolgálat után [1943]
– Tűzkereszt l. osztálya egy sebesülési sávval [1944]
– Magyar Érdemrend középkeresztje a hadiszalagon a kardokkal, Budapest védelmében folytatott tevékenységéért [1945]

Források: Billnitzer Ernő: Két világháború emlékei,
https://intezet.nori.gov.hu/nemzeti-sirkert/billnitzer_erno/,
https://index.hu/belfold/leporolt_aktak/2022/06/04/a-billnitzer-per-bill-apo-aki-reszt-vett-az-1945.-februar-11-i-kitoresi-kiserletben/,
Ungváry Krisztián: Utak a senkiföldjén 219.o.,