Garád Róbert rohamtüzér hadnagy

Garád Róbert rohamtüzér hadnagy
(Sopron, 1917.VII.8. – Szombathely, 1987.X.29.)
Édesapja kefekötőmester. Sikeres érettségijét követően a Soproni Pamutipari Rt.-nél kezdett el dolgozni szövőmunkásként. 1937-ben vonult be először a honvédséghez, később részt vesz az erdélyi- és délvidéki bevonulásokban, ezzel kiérdemelte mindkét emlékérmet.
Harcol a 2. magyar hadsereggel a Don-kanyarnál, ekkor kerül rátermettségének és bátorságának köszönhetően hivatásos tiszti állományba. 1944-ben kerül az elit rohamtüzérséghez, ahol a 7. rohamtüzérosztály hadnagyaként, okt.8-án a szentesi hídfő védelme során súlyosan megsebesül. Vérátömlesztés és lábadozás után, egységével fővárosunk védelmében vesz részt gyalogos szakaszparancsnokként, ahol a rákospalotai pályaudvarnál vívott súlyos harcoknál ismét megsebesül. Az állkapcsán és nyakán elszenvedett repeszsérülésből felgyógyulva, január végén már ismét egységénél harcol. A kitörésnél a rohamtüzérek legendás parancsnokával, Billnitzer Ernővel (Bill apóval) és segédtisztjével, Lőrincz József rohamtüzér századossal vág neki a kemény, reménytelennek tűnő távnak, hogy elérjék saját vonalainkat a Budai-hegyeken át. Az Alagút oldalából nyíló parancsnoki bunker rendszerből indultak a Logodi utcán végigmenve, át a Széna térre.

Zsebemben kristálycukor zacskók voltak, az képezte minden táplálékomat.(…)Láttunk mindenfelé fekvő hullákat és járművek roncsait. Átjutottunk az Olasz fasor felé vezető út elejére, ahol a házak földszintes ablakaiban főleg sebesült német katonák nyöszörögtek, és kértek cigarettát szenvedéseik enyhítésére.

Ezt követően visszamentek a Várba, ahol egy a Levéltár előtt gyülekező, többségében magyarokból álló csoporttal újból nekivágtak a kitörésnek. A Széna térnél a Trombitás utcán át, a Rózsadomb kis lankás utcáin kapaszkodtak fel a Bimbó úton egy kígyózó tömeggel. Egy szovjet nehéztüzérségi rajtaütés azonban megtépázta és szétugrasztotta a tömeget. Lőrincz századost sebesülten egy háznál hagyják, majd Bill apóval ketten folytatják az utat.

A hó helyenként a 20 centiméteres vastagságot is elérte, és így a nyomok nagyon látszódtak. Tiportam a havat, és Bill apó lassan utánam nyomult. Kerítések nem voltak, vagy szét voltak nyomva. Földúthoz kerültünk, mely felfelé vezetett. Akkor olvastam a durva fatáblán, hogy Törökvész út. Itt már erdős táj fogadott. Feljebb hatoltunk, és a fák közt megpihentünk. A meglepetés ekkor következett. Lassan szürkült, világosodott. A völgyben felélénkült a csatazaj, és a köd is elterpeszkedett mindenfelé. Nyomunkban pedig, az általunk vágott havas csapáson, végig nem látható kígyózással közeledtek az emberek. A tisztás, ahol mi álltunk, nemsokára megtelt követőkkel. (…) Civilek, katonák, gyerekek, katonák, SS-rohamosztagosok géppisztollyal, szakállasan körülvettek bennünket, és Bill apót kérdezték magyarul, németül, hogy most hová megyünk. Egészen szervezetlenül Bill apó vált a morajló tömeg központjává. A köd még sűrűbb lett, és Bill apó a géppisztolyos csoportot, mint élt elindította tovább a hegy gerince felé. A szürkületben ezután a következőkre emlékszem egészen pontosan: elől haladtak, tiporták a havat a géppisztolyos német SS-katonák. Talán heten voltak. Egykedvűen, szakállasan. Álmatlanul töltött éjszaka után gyűrötten törtettek a hóban és a bokrok között. Utána haladtunk mi ketten Bill apóval, és nyomunkban beláthatatlan kígyózással jöttek vegyesen a többiek. Ekkor már egy lovon ülő és vezetett beteget is láttam. Az egyik fiatal német őrnagy gipszpáncélban ült egy alacsony, szőrös lovon, és a tiszti küldönc vezette a lovat. Asszonyok gyerekekkel siránkoztak, és tiporták a havat. A bugyrok, a kendők a hóban vonszolódtak. (…) Ekkor már kivilágosodott, és február 12. volt. Megjelentek a szovjet harci gépek, és a gerincen mozgó tömeget elkezdték géppuskázni, sőt bombázni. (…) Bill apóval a zsebünkben lévő kristálycukrot ettük, és havat nyeltünk hozzá. (…) Élelmünk, köpenyünk nem volt, és akkor már az utolsó szem kristálycukrot is elfogyasztottuk, hozzá nyalva a lágy havat. Másnap 13-án folytatódott a szédelgő mozgás. A nagy erdőben időnként távoli harci zajt is lehetett hallani. A szovjet lovassági alakulatok támadták az itt-ott felbukkanó csoportokat. (…) Hajnal felé, 1945. február 14-én előttünk újra felvillantak a villogó lövedékek, és morajlani kezdett a harci zaj, amely azután sokáig tartott, és csak akkor, amikor én a hullák között feküdtem, halkult el. (…) Nem egy anya Bill apóba belekapaszkodott, mert az öregúr aránylag ápolt ruházata, rendfokozata és nyugalma azt a látszatot keltette, hogy tud segíteni a szerencsétleneken. Persze barátságos szavakon kívül ő sem tudott semmit sem nyújtani. (…) Egy T-34-es közeledett, mert a szürkületben egyrészt könnyű volt a hang szerint tájékozódni, másrészt a körvonalait is láttam. Az árokban feküdtem az úton túl, és láttam, hogy körülöttem is fekszenek a legkülönfélébb ruhákban a halottak. Hasra feküdtem, a fejemet kinyújtottam a bal kezemre fektettem, hogy oldalt láthassak. A T-34-es a magasságomban csikorogva megállt. Hárman-négyen géppisztolyosok ültek rajta, azok leszálltak, és a halottak felé közeledtek. Én nem mozdultam, de egyikük megfogta kinyújtott bal karomat, és lecsatolta az órámat. Ekkor megmozdultam és felálltam, mert észrevette az illető, hogy meleg a csuklóm. Felállva nagyon megijesztettem őket, és azt hallottam oroszul, hogy:”Officer, da?” Gépiesen azt válaszoltam, hogy:”Da”. „Nu pasli” (Na, gyerünk!), mondták és gyalog elindultunk. Pisztolyomat elvették. Akkor vettem észre, hogy az útkanyar mellett ott a falu és a tábla, Perbál felírással.

A szovjet hadifogságból 1947. október 30-án tért haza, munkásként dolgozott, míg 1951-ben tervezőirodába került. Folyamatosan megfigyelték, a besúgóktól fennmaradt borzasztóan rosszindulatú iratokból, egy jellemes, igaz magyar hazafi képe bontakozik ki. 1958-tól a Soproni Műemlék-felügyelőség munkatársa, végül 1974-től a vasútnál dolgozott 1983-as nyugdíjba vonulásáig.

Forrás: Garád Róbert kézirata, amelyet Borus József (1926-2006) hadtörténész felkérésére készített 1980.ápr.5-én, s került be a Hadtörténeti Intézet és Múzeum irattárába. Innen elsőként Ungváry Krisztián: Budapest ostroma c. könyvéből olvashattunk belőle részleteket, míg végül a most – 2021 őszén – megjelent Ungváry Krisztián: Utak a senkiföldjén – kitörés 1945 c. könyvében olvashatjuk teljes terjedelmében a több oldalas visszaemlékezést.