Magyar katona felkutatása Mányon
Lelkes önkéntesekből álló csapatunk 2018-ban, egy áprilisi hétvégén Mány településre látogatott. Szerettünk volna több hallott, kutatott történet végére járni. Ehhez v.Pongrácz György kutatási engedélyével, Mány akkori polgármesterével, v. Szabó Zoltán úrral egyeztettünk.
Vitéz Pongrácz György évtizedes kutatásai alapján, elsőként a Szent István utca egyik házához látogattunk, ahol állítólag két német tisztet temettek el a ház tövében. A fémkeresős vizsgálat és pár kutatóárok ásása – sajnos – nem vezetett eredményre.
Az új fiatal tulajdonos nagyon segítőkész volt, de érthető módon a ház fala melletti sziklakertet, virágágyásokat és fákat nem engedte megásni. Megígérte, hogy amikor e ház mellett garázst fog építeni, – ami a meredek szintkülönbség miatt munkagépet igényel – feltétlen szólni fog csapatunknak.
Mányon helybéli lakosok elmondása alapján sikerült pontosan beazonosítani egy magyar hősi halott elföldelési helyét. A polgármester úr felvette a kapcsolatot és elhívta Bicskéről Bernwallner Ferenc urat, aki 1945-ben, 14 éves fiúként Mányon élt családjával. A település többször gazdát cserélt, hiszen először fővárosunk bekerítésekor foglalták el a szovjet csapatok. Majd Budapest felmentésére indított “Konrad” hadműveletek (szám szerint három ilyen hadműveletet hajtott végre a magyar-német hadsereg) során, a helyiek elmondása szerint, legalább 7-8 alkalommal foglalták el – hol a szovjet, hol a magyar és német csapatok. Végül a második világháború utolsó nagy német offenzívája, az 1945. márciusában indított “Tavaszi Ébredés” hadművelet során került ismét frontvonalba Mány.
Bernwallner Ferenc több érdekes történetet osztott meg velünk, amelyek nagy részét kamerába is
elmondva megörökíthettünk az utókornak. A háborúban meglátogatta a falu szélén álló házban azt a négy magyar katonát, akik innen védték Mányt.
Tizennégy éves gyerekként, akkor majdnem térdig járt a kilőtt lőszeres hüvelyek között, ott a magyar katonáknál. Innen nagyon jól tartották a frontot a mieink, ennek ékes bizonyítéka volt, hogy amikor a harcok elültével, szüleivel jöttek vissza Mányba, ezzel a házzal szemben húzódó mező túloldalán rengeteg szovjet katonát láttak nyak- és fejlövéssel. Édesapja megállapította, hogy az a négy magyar katona pontos lövéseikkel leterítették azokat a szovjet harcosokat, akik itt kidugták fejüket, vagy kissé felemelkedtek, hogy jobban kilássanak.
Pár éve Ukrajnából járt itt egy család, akik rokona állítólag itt, Mánynál esett el. Akkor is Bernwallner Ferenc urat hívták segítségül, aki meg is mutatta ennek a családnak azt a helyet a mező szélén, ahol azt a 30-35 szovjet halottat látta gyerekfejjel. Előkerült egy tolmács is, aki minden érdekes mozzanatot lefordított a messzi földről érkezett családnak. Az ukrán katona rokonai nagyon hálásak voltak az idegenvezetésért, virágot helyeztek a mező szélére, illetve a mányi temetőben található szovjet sírokhoz.
Bernwallner Ferenc úr elmondta, hogy látta azt a magyar katonát, aki halálos nyaklövéssel hősi halált halt, azok közül, akik négyen tartották a falu végén álló házban a frontvonalat. A sebesült magyar katona, épp az ő pincéjükbe jött be. A nyakát fogta, erősen vérzett. Elszorítani nem tudták, mert megfulladt volna. Szegény kiskatonánk az asztalra borult, s lassan elvérzett.
Temetésre a vad harcok miatt gondolni sem lehetett, ezért a hősi halottunkat a kertjük egy mélyedésébe
dobták, rá egy szovjet hullára, akit már napokkal előtte tettek oda, s akit ekkorra már egy tíz centis hóréteg borított. Ez a vékony hóréteg mentette meg az életüket.
Történt ugyanis, hogy amikor ezt követően, szovjet kézre került éppen Mány, egy nagyon karakteres, németül folyékonyan beszélő férfi volt az a szovjet tiszt, aki a szovjet egységet vezette. A harcok szünetében észrevette a kertjükben az elesett magyar katonát, akit csak úgy odafektettek, s azonnal kivezényelte nem csak őket a pincéjükből, hanem a környező házakban lakókat is. Borzalmasan lehordta őket, hogy nem szégyellik magukat, amiért saját hősi halottjukkal így bánnak, hogy még a végtisztességgel járó temetést sem adják meg neki. Ezalatt többen imádkoztak, hogy a magyar katona alatt, meg ne találják a szovjet halottat, mert akkor ez a kemény tiszt agyonlövette volna őket.
Szerencsére a hóréteg jól rejtette a másik katonát, így a helyiek ezt “megúszták”.
A magyar katonát végül a szovjet tiszt jelenlétében kellett elásniuk. A Nepomuki Szent János szoborral szemben ásták el 2 méter mélyen, mivel a tiszt büntetésként ásatta direkt egyre mélyebbre a sírt. 73 év telt el az óta, a templom és a szobor közé kerítés került.
A kerítésnek nem volt olyan mély az alapja, hogy a katona előkerült volna. Lelkes kis csapatunk nekiállt ásni, egyre mélyebbre kerültünk. A polgármester és Bernwallner Ferenc végig velünk volt, illetve több mányi lakos – fiatalok, idősek, gyerekek – is meg-megállt érdeklődve nézelődtek. Végül az egyik közeli házból odajött egy idős néni, aki szintén emlékezett a történtekre, majd ujjával pontosan kijelölte azt a helyet, ahol szerinte a magyar katonának lennie kell. Bernwallner Ferenc a Nepomuki Szent János szoborral szemben emlékezett, az idős néni attól egy méterre mutatott. Nem volt mit tenni, abba az irányba bővítettük a kutató gödrünket. Folyamatosan váltottuk egymást az ásásban, így nagyon jól haladtunk. Pár hang már kezdte pedzegetni, hogy hagyjuk abba, ez is csak egy legenda, mint az a két német tiszt a Szent István utcában volt. Elszántan folytattuk munkánk, amikor Havasi Ádám barátom elkapta az egyik barátunk kezében az éppen erőteljes mozdulattal lendülő ásót.
– Állj! Ez nem egy fa gyökere, ez már a katona csontja lesz. Egyre óvatosabban dolgoztak kezeink, egyre jobban kezdett kirajzolódni a hősi halott katonánk körvonala. Ekkor Bernwallner Ferenc közelebb jött, lenézett a két méter mélyen gödörbe és elsírta magát. Átöleltem és együtt zokogtunk az örömtől és meghatódottságtól, hogy sikerült. A magyar katonahős napokon belül átkerül a Budaörsi Német-Magyar Katonai Temetőbe, volt bajtársai közé, a végtisztességet megkapva, rendesen eltemetve sírkereszttel.
A katona földi maradványaihoz nem nyúltunk, ezt tiltják a törvények. Pár köbméter földet ástunk ki, majd gondosan távolítottuk el a szépen, egyre jobban kirajzolódó emberi maradványairól a földet, hogy ezzel a hadisírosok munkáját majd megkönnyítsük, azt a szakszerű exhumáláshoz előkészítsük.
A rendőrséget Szabó Zoltán polgármester és Kovács Ferenc (a Vitézi Rend tagjai) együtt értesítették, ahogy a törvény ilyenkor előírja.
Sajnos a katona azonosítója, vagy egyéb tárgy, amely személyazonosságát felfedte volna – nem került elő. Az idős néni úgy emlékezett, hogy soproni volt.
A háború óta kerítést épített az egyház a templom köré, így a magyar katona maradványa nem közterületen, hanem a templomkertben került elő, közvetlen a kerítés tövében. A katona maradványait zsákkal letakartuk, vékony földréteggel befedtük, hogy borz, róka ne bolygathassa a csontokat. Végül szeretnék köszönetet mondani Kelényi József premontrei atyának, Szabó Zoltán Mány polgármesterének, Kovács Ferencnek a Vitézi Rendből és Bernwallner Ferenc egykori szemtanúnak, hogy munkánkat önzetlenül segítették. Lélekemelő érzés volt együtt átélni e nemes jellemű urakkal e kutatás minden pillanatát.
Másnap a közeli Anyácsapuszta mellett dolgoztunk, Pál Marci (BKTE – Budai Kitörés Túra Egyesület) egy feltételezett kisebb tömegsírt sejtett, azt ástunk meg egy-másfél méteres mélységben, de sajnos nem került elő semmi. A jelek szerint, a talaj mintázata, összetétele alapján, nem is volt megbolygatva ez a
helyszín. Ezt követően a közeli Tök településre mentünk, ahol Szabó László hadszíntér kutató barátunk László Lajos méhészhez kísért bennünket. Lajos bácsi töki lakosként, gyerekként élte meg Tökön a háború borzalmait és ami minket a leginkább érdekelt: a kitörést. Polgár Zsolti barátom hozta a borsos áron bérelt, profi kamerát, amellyel nagyon érdekes riportot készítettünk Lajos bácsival. Beszédes adat, hogy amikor kirendelték Tök község lakosait, hogy elássák a kitörés során elesetteket, akkor 5-6 munkásbrigádot állítottak fel, majd összesítették az adatokat.
Csak a tökiek, 1.300 hősi halottat földeltek el! – köztük elég sok nőt.
Összességében e két nap nagyon hasznosan telt, remek bajtársi hangulatban, sok érdekes embert és történeteiket ismerhettük meg. Külön kiemelendő, hogy munkánkat végig segítették a helyi emberek, igaz magyar hazafiként átérezték e nemes ügyet, sehol nem találkoztunk gáncsoskodással, rosszindulattal. Ebben az egyre értékvesztett, rohanó világunkban, ez kimondottan jót tett mindenki lelkének, emberi érzéseinknek, baráti kapcsolatunk erősebbé vált.
E beszámoló írásos formában megjelent a szerzőtől, a “Katonahőseink és mártír papjaink Budapest ostromában emlékezete” című könyvében.
E beszámoló írásos formában megjelent a szerzőtől, a “Katonahőseink és mártír papjaink Budapest ostromában emlékezete” című könyvében. A könyv itt rendelhető meg.
Egy hozzászólás
Visszajelzés: