Rácz László egyetemista

Rácz László

(Dunaszekcső, 1926. VIII. 9. – Buda, 1945. Il. 11.)

Római katolikus vallású családban született, édesanyja: Kisfaludy Erzsébet. 1944-ben a Budapesti Műszaki Egyetem elsőéves gépészmérnök hallgatója volt. Több egyetemista társával együtt, ő is tagja volt az Egyetemi rohamzászlóaljnak, részt vett Budapest védelmében – mint az 1. század egyik rajparancsnoka, – majd a várból történő kitörésben.Rácz László fényképeit elnézve, egy alig több mint 18 éves, tiszta tekintetű, fiatal egyetemistát látunk magunk előtt; aki még mai élhetne, ha az ostromgyűrűben cserben hagyja bajtársait és barátait, vagy ha az ostrom utolsó napján civilbe öltözik és megpróbál eltűnni, esetleg megadja magát vagy átáll az ellenség oldalára. Rácz László azonban nem ezt tette. Őt becsületre, hazaszeretetre és nem árulásra nevelték a szülei. Bajtársaival együtt a kitörést választotta, és 1945. február 11-én hősi halált halt a Jurányi utca 9. számú ház előtt…
Rácz László megmaradt tárgyi emlékeit (zsoldkönyv, fényképek – véresen, golyóktól és repeszektől átlyuggatva) egy tiszteletre méltó úr adta át nővérének, Rácz Máriának. Ez az úr egy tanár és festő volt, aki a Jurányi utca 9-ben lakott, s aki Rácz Lászlót és Fűzy Kálmán zászlóst (az Egyetemi rohamzászlóalj egy másik hősi halottját) közös sírba, a Bajvívó u.4. sz. ház udvarán eltemette.

Rácz László később a Farkasréti temetőbe lett eltemetve, 26/2 parcella, l. 1.sor, 32-es sírban.

Boglár László (Egyetemi rohamzászlóalj) visszaemlékezése a kitörésre:

Mi a Jurányi utcában a Margit körút felé nézve, a jobb oldali járdán álltunk. Rácz Lacika majdnem a sarkon, a falhoz dőlve, én valamivel hátrább, inkább az utca közepén álltam. Volt mögöttem valami kiugró fal, amire már nem emlékszem, hogy mi volt. Amint éppen készültünk az átfutásra – csak mi ketten, és néhány SS-katona – egyszer csak ránk szakadt a pokol. Aknázás minden egyes méterre. Ekkor érte Lacikát egy nagy repesz. Odafutottam, de már semmit sem tudtam tenni, mert úgy emlékszem, hogy a repesz leszakította az állkapcsát. Erre én visszamentem néhány métert, amikor a fejem felett – a fentebb említett kiálló falba – bevágódott egy újabb akna. Így aztán fentről lefele ment a hátamba a repesz, amely aztán az egész testemen áthatolt. Tüdő, gyomorhártya, gyomor, majd végül átment a beleimen és megállt a hátgerincem csücskénél, ahol még ma is ott van betokosodva.
A kitörés előtti napokban – ez úgy Lacikára, mint rám is vonatkozik – alig ettünk valamit. Néha egy-egy szelet kemény kenyeret, majd valami sárgarépa főzeléket, habár úgy emlékszem, hogy az utolsó 2-3 nap alatt már azt sem. Én azért maradtam életben, mert jóformán napok óta nem ettem semmit, tehát belülről tiszta voltam; másodsorban pedig mert úgy gondolom, Szűz Mária védelme alatt álltam. Pedig: emlékszem – ez még az ostrom alatt történt -, hogy többször is fel kellett mennem a várba. Az alagsorban működött egy konyha, ahol mindig kaptam egy tál főtt sárgarépalevest. A várban nagyon sok volt a halott, katonák és civilek egyaránt. A hideg télben a kemény talajba nem volt mód eltemetni, tehát megszámlálhatatlan mennyiségben, szépen egymásra voltak rakva, hármas és négyes sorokban. A hideg miatt kőkemények voltak és még nem indult meg a felbomlás. Ezek a halottak szintén az alagsorban voltak – a konyha közelében -, tehát mi sem volt természetesebb, minthogy az ember ráüljön a hullákra amíg eszik. Sajnos néhány hét háború már elég volt ahhoz, hogy egy jól nevelt, keresztény ember érzelmei is eldurvuljanak. Tulajdonképpen – eltekintve a rengeteg szomorúságtól, rombolástól és barátaink elvesztésétől – ez mégis csak egy nagyon fenséges időszak volt, ahol az anyagi értékek értéktelenné váltak, sőt az ember még a saját életét is odaadta áldozatnak, hogy mentse a barátait és eszméjét. Talán ez volt életem legszebb része, pedig – önzetlenül – én is majdnem belekerültem egy névtelen halottakat rejtő árokba.

Egyesületünk, a „Katonasír Kutató és Ápoló Egyesület” az idei emléktúránkon Rácz László repesz szaggatta zsoldkönyve került fel az emléklapra, amelyet minden túrázó megkapott, aki megtett velünk pár kilométert, hogy együtt emlékezzünk egykori katonahőseink erőn felüli teljesítményére.

Forrás: Köszönet Józsa Bélának, hogy hozzájárulásával idézhettük szövegét a Militaria füzetek 20. és 24. történelmi ismeretterjesztő kiadvány lapszámainak 697-699 és 836-841 oldaláról, illetve a képanyag felhasználásáért.