Borbás Károly főhadnagy

Borbás Károly főhadnagy

(Budapest, 1918.X.19. – Toronto /Kanada/ 2018.I.22.)

Édesapja Versecen született, a német eredetű Brauche családi nevét magyarosította Borbásra, miután katonatiszti iskolába jelentkezett. Nagyapja hordókészítő mester volt Versecen. Édesapja 1917-ben önként jelentkezett frontszolgálatra, 1917 júniusában Isonzónál megsebesülve került Szabadkára hadikórházba. Ott ismerkedett meg későbbi feleségével, aki ápolónőként dolgozott. Édesapja az első világháborút követően, csatlakozott tótprónai és blatnicai Prónay Pálhoz, a Lajtabánságban vívott harcaihoz. Apja aktív részese volt annak a hazafias csoportnak, amely a „Hűség városának”, Sopron magyarnak megmaradásához propagandát folytatott, hogy Sopron a népszavazás után Magyarország része maradjon (https://hu.wikipedia.org/wiki/Soproni_n%C3%A9pszavaz%C3%A1s). 

Borbás Károly nem volt jó tanuló, nem kötötte le a tanulás, emiatt többször is iskolát vált. Nagy hatással van rá, hogy – a már mérnök – édesapja elviszi az 1936-os berlini olimpiára, ahol az összesítésben harmadik helyen végzett magyar csapat (10 arany, 1 ezüst, 5 bronz – https://hu.wikipedia.org/wiki/1936._%C3%A9vi_ny%C3%A1ri_olimpiai_j%C3%A1t%C3%A9kok) teljesítménye lenyűgözi, emellett csodálja a filmfelvételeket készítő stáb munkáját. Ezért érettségi után filmiskolába és újságíró iskolába is jár egyszerre. Végül újságíróként keresi kenyerét, majd a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) tagjaként bekerül az illegális „Rongyos Gárdába”, s részt vesz az elszakított Felvidéken vívott katonai akciókban. Édesapja régi bajtársa, Prónay Pál is megismeri és megkedveli. 1939-ben bevonul katonai szolgálatra a Ferenc József laktanyába, őrvezetőként részese Kárpátalja visszafoglalásának, majd 1940-ben az erdélyi bevonulásnak, ezzel mindkét emlékérmet kiérdemli. A kiképzést karpaszományosként fejezi be. 1941. elején ismét behívják, 3 hónapos képzésen a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémián zászlósi rendfokozattal végez. Ezt követően szinte azonnal behívják megint, ezúttal a VKF 6 osztályára (Vezérkari Főnökség), ahol egy hónapos haditudósító képzésen vesz részt Budatétényben. Onnan a magyar megszálló erőkkel a doni hadszíntérre kerül haditudósítóként, ahol egyszer partizánok fogságába is kerül egy napig. Kijevben éri a hír, hogy előléptették hadnaggyá. A doni áttörés idején Kijevben tartózkodik vizsgálati fogságban, mivel bunkerük előtt egy német és egy magyar katona lelőtte egymást, akik előtte náluk voltak egy orosz katonával. 1943. március 28-án ér haza Budapestre, ahol megtudja édesapja halálhírét, aki a Todt szervezet mérnökeként halt hősi halált a „Nyugati Fal” építésekor egy angol bombázás során. Újságíróként kezd el ismét dolgozni, míg 1944. nyár végén megint behívják haditudósítónak Erdélybe, Kolozsvárra, ahonnan szeptember 9-én ér vissza Budapestre. A régi ismeretség végett, Prónay Pál újonnan felállítandó különítményébe kerül írnokként. Vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó sikertelen kiugrási kísérlete során, nem tud feljutni a Budai Várba, mert lezárták a németek az oda vezető utakat. Igaz hazafiként aggódik a nemzet további sorsa iránt, aggodalma még jobban fokozódik, mivel feletteseit – így Prónayt is – két napig nem tudja elérni. Szálasi Ferenc nemzetvezető hatalom átvételét követően, főhadnaggyá léptetik elő, ekkor tömegesen kezdenek jelentkezni a Prónay különítménybe, amelynek adatbázisát ő vezeti, a jelentkezők adatait ő rögzíti. 1944. november végére, már 600 főre emelkedik az alakulatuk létszáma, amelyeket Prónay több kisebb harccsoportra oszt Budapest területén. A Prónay különítmény egyik ilyen kisebb harccsoportjának hősies, utolsó emberig vívott harcáról maradt fent ez a visszaemlékezés:

A Szépjuhászné-nyeregről a Hárs-hegy oldalának erdőségén át északi irányban, a Hűvösvölgy felé előrenyomuló egységek 1944.XII.25-én hajnalban körülvették Prónay Pál központi hungarista harccsoportjának útbiztosító ékét, mely a Hidegkúti út – Nagykovácsi út kereszteződésében a mai benzinkút helyén álló házban állomásozott. A nyilasok december 26 reggeléig védekeztek a villa kertjében, majd a villában, míg az összes pártszolgálatos el nem esett.

Borbás Károly főhadnagy a Budai Várban, a Színház utca 7. szám alá költözött a 18 fős VKF2. egységgel és a Takátsy Gyula alezredes (https://kitores45.hu/katonahoseink/takatsy-gyula-alezredes/) vezette Prónay különítménnyel. A páncélszekrényekben tárolt titkos iratokat, dokumentumokat kellett megsemmisíteniük. 1945. január végén, egyik este egy csendőr járőr felszólít egy a Palotánál cigarettázó nyilast, hogy oltsa el cigijét, mert átlőhetnek miatta Pestről a szovjetek. A nyilas végül a csendőr feléje nyújtott tenyerében nyomja el a csikket, mire a csendőr társa felpofozza a nyilast. Erre többen közbelépnek, a pofont osztó nyilast letartóztatják a nyilasok, s kivégzését rendelik el. Borbás Károly személyesen intézkedik, s szervez villámgyorsan csendőrökből és prónaysokból egy csapatot, s a csendőrt az utolsó pillanatban sikerül megmenteniük a felsorakozott kivégzőosztag elől. „Hát ez is megtörtént, egy kötelességét teljesítő csendőrrel olyan időben, amikor élet-halál harc folyt minden talpalatnyi földért a fővárosban. Miközben a felrobbantott dunai hidak a jeges vízben lógtak, a halottak az utcán hevertek, egy fiatal pártszolgálatos emberéletet követel egy pofon miatt.” – olvashatjuk Borbás Károly memoárjában. A kitörés megindulásáról is részletesen beszámol:

A parancs a kitörésről szólt, s gyávaságnak tűnt volna, ha visszamaradunk. Elhagytuk a szobánkat és fölmentünk az utcára, ahol a magyarok gyülekeztek. A harci zaj lecsendesedett, egyre többen lettünk az utcákon és a Kapisztrán téren. Hogy honnan jött elő ez a sok magyar katona, rejtély volt előttem. Akkor láttam először magas rangú katonák könnyes arcát. Remegő ajkukból nem jöttek szavak, ölelgetve búcsúztak egymástól.
(…)
Már az Ostrom utca felső szakaszán hullákon léptünk keresztül. A sebesültek segítséget kérően nyújtották felénk kezüket. Borzasztó volt a látvány! Még ma is visszatérnek ezek a szörnyű képek emlékeimben. Közel a Széna térnél vörös fény árasztotta el a teret. A Postapalota égett, hatalmas, égbetörő lángjai kísértetiesen világították meg a szörnyű pusztulást. A Margit körút felől tömegesen nyomultak előre civilek, katonák. Az orosz aknák másodpercenként osztották a halált. Zöld, robbanó fényük pánikot, ordítozást, idegtépő hangzavart okozott. Közben megvadult lovak rohantak bele a tömegbe. Valakik géppisztolysorozatokkal állították le a tajtékzó lovakat. Holtan rogytak össze közöttünk. Átjutni a téren teljesen lehetetlen volt. Úgy gondoltam, hogy a Széna térnél szűkebb az úttest, és sikerült átjutnunk a Lövőház utca sarkára. Ott volt némi védelem, ott haladtunk előre, különböző utcákon keresztül. Az Ezredes utca sarkánál elvesztettem a többieket, egyedül igyekeztem kijutni az Olasz-fasorba. Több száz menekülttel futottunk a János kórház felé. Itt egy újabb támadás ért bennünket. Beálltam egy kapumélyedésbe, ahol szörnyű látvány fogadott. Vértócsában fekvő, hasán hatalmas nyitott sebbel, egy német katona a hátán fekve, a két könyöke segítségével kúszott hátra. Láttam, hogy egy elesett német bajtársa felé igyekszik. kinyújtott kezével elérte a derékszíjon lévő pisztolytáskát, amiből kiráncigálta a pisztolyt és maga ellen fordítva elsütötte. Én csak a dörrenést hallottam, mert közben elfordultam, nem bírtam nézni a szerencsétlen katona szenvedését, önkényes halálát. A tömeg sodort előre. Sebesültek és halottak között értük el az Ördög-árok kijáratát. Többen kijelentették, hogy nem bírnak tovább menni.

Borbás Károly is sokkos állapotban visszafordult, s visszament a Színház utca 7. alatti óvóhelyre, ahol egy őrmester bajtársát találta íróasztalára dőlve, mellette búcsúlevél. Fejbe lőtte magát. A Vár alatti pincerendszerben két ápolónővel és egy orvossal találkozott.

Ősz hajú, idősebb ember, fáradt arccal próbált segíteni a sebesülteken. Kezében egy szatyorban kötszerek, nyakában sztetoszkóp. Fehér köpenye csupa vérfolt. Megszólítottam, majd bemutatkoztam.
– Négyen vagyunk orvosok, és hatan egészségügyiek. Mit tudsz a kinti eseményekről?
– Az Ördög-ároktól jöttem vissza. Elképzelhetetlen a helyzet, több ezer halott és sebesült hever az utcákon. 
– Félek – mondta lehajtott fejjel – Hogy mit fognak tenni velünk az oroszok? Ezek nem emberek, állatok. Budapest elpusztult, feláldoztuk Nyugatért. Rádión hallottuk, hogy most van a Jaltai konferencia, ahol elosztották Európát.
– Sok ezer hős katona áldozata hiába volt – jegyeztem meg keserűen.

Borbás Károly a kimerültségtől elalszik, majd az az orvos ébreszti fel, akivel beszélgetett. Az orvos először azt hitte, hogy ő is főbe lőtte magát. Ezt követően, a hadifogságba esését írja le:

A felhívás utasítása szerint, kimentünk az épület elé. A sebesült lábú csendőrőrmester számára hoztunk egy széket, hogy leülhessen. Felesége állt mellette. A Színház utca épületéből 11-en álltunk sorba. Letettük a fegyvereinket magunk elé a földre. Idegesen, az ablakokat figyelve, géppisztolyos orosz katonák érkeztek. A földön lévő fegyvereket összeszedték. Mi további parancsra várva álltunk az épület előtt. 1945. február 13.-a, délután 4 óra volt.

Másnap hajtották őket fogságba, amelyről a következően emlékszik vissza:

Amikor kivilágosodott, sorba állítottak bennünket. A sebesült csendőrőrmester és felesége, Rozina nem maradhatott az épületben. Rozina katona ruhában, köpeny alatt jól felöltözve, mint egy férfi kísérte az urát. Mi is segítettünk nekik. 5-6 fiatal orosz katona vigyázott ránk. Délután újabb szakasz orosz katona jött és leváltották a fiatalokat, akik eddig felügyeltek bennünket. Durva hangon ordítozva, ötösével sorba állítottak az Ostrom utca lejáratánál. A csendőrőrmester sebei a sok gyaloglástól újra véreztek. A felszólításra nem tudott felállni. Hiába segítettünk, újra visszaesett a földre. Az egyik orosz katona kiabált valamit, majd látva, hogy a sebesült nem tud menni, géppisztolyával többször belelőtt. A sebesült hátraesett, Rozina felsikoltott, ráborult, mire az orosz újabb lövéseket adott mindkettőjükre. A szörnyű jelenetet látva, dermedten és megrendülve néztünk egymásra. Lehajtott fővel botorkáltunk, ordító orosz kísérettel az Ostrom utcán lefelé a Széna tér irányába.
(…)
Visszanéztem egy pillanatra a halott csendőr házaspárra. Gondolataimban visszaidéztem a régi csendőrnapi zenés őrségváltást a Várban. És most az Úrnak 1945. esztendejében február 14-én, a drámai jelenet tanújaként, fejemet lehajtva, kértem a Mindenhatót, adjon békés nyugodalmat számukra, és mindazoknak, akik e szörnyű csatában életüket áldozták a hazáért. Legyen áldott emlékük!
Leértünk a Széna térre, a Postapalota még mindig lángokban állt. Télikabátos férfiak és nők szedték össze a holttesteket. Tisztították az úttestet, hogy a vonuló menet a holttesteket ne tapossa össze. Külön a német, külön a magyar katonákat. Láttam, hogy keresik a nyakukban lévő azonosítási cédulát, mert ez fontos volt a későbbi nyilvántartás miatt. Voltak civil ruhás halottak is, azokat külön helyre tették. Megrendülve szembesültünk azzal a ténnyel, hogy a kitörés mennyi áldozatot követelt. Mentünk az Olasz-fasoron, lehettünk vagy 150-200-an. Az utcán lévő emberek szomorúan, sajnálkozva nézték ezt az orosz katonák által kísért menetünket. Hallottunk olyan hangokat is, amelyek arra buzdítottak, hogy szökjünk meg. Még civil ruhát is fölajánlottak számunkra. A Városmajor kertjében férfiak ásták a közös sírgödröket. Hogy mi történt a sebesültekkel, arról nem tudtunk meg semmit. Sokunkban megfordult a szökés gondolata, de a géppisztolyos orosz kíséret elriasztott ettől a lehetőségtől. A János kórház előtt, közel a bejárathoz, két bajtársunk kilépett a sorból és a kapu felé rohant. Az őr észrevette és egy sorozat lövéstől mindketten holtan a földre estek. Ismét egy szörnyű látvány bizonyította, hogy a „fölszabadítóknak” mennyit ér egy emberélet. Ezek után minden meneküléssel kapcsolatos gondolatunk elszállt. Amikor elhagytuk a várost, a Budakeszi úton haladva, a havas domboldalról kiabálás, golyószórók hangja hallatszott, majd német katonák egy csoportja jött le fegyveresen. Mi kiabáltunk, hogy ne lőjetek, hadifoglyok vagyunk. Orosz őreink elfutottak, mi szabadok lettünk. Mindannyian kapaszkodtunk felfelé, a havas domboldalra. Egy darabig együtt, majd egyre kevesebben, mert több irányban szétszóródtunk. A hóban nehéz volt fölfelé haladni, nagyon elfáradtam. Egymást figyelmeztettük, hogy hogy le ne üljünk, mert akkor elalszunk, megfagyunk a hidegben.

Végül így fegyvertelenül, másodszor is hadifogságba esett Borbás Károly főhadnagy egy tizedessel együtt. Esetében elmondható, hogy Borbás Károly kétszer is részese volt a kitörésnek, s mindkétszer életben maradt. A szovjet hadifogságból 1947. augusztus 20-án tér haza. A Rongyos Gárda kötelékében végzett tevékenysége miatt nem igazolják le a már kommunista vezetésű Magyar Honvédségbe. 1948-ban megnősül, de alig hat heti házasság után az ÁVO összeesküvés vádjával letartóztatja. Az Andrássy út 60, Markó utcai fogház, Dél-Buda, Kistarcsa, Oroszlány, Inota, Isaszeg, Dunapentele (mai Dunaújváros), Hangos-puszta celláit, táborait megjárva öt és fél év internálás után szabadul 1953-ban. 

Egy ideig sehol nem tud elhelyezkedni, végül a képzettségéhez mérten, szándékosan lealacsonyító beosztást kap, így lesz a Vámház körúti vásárcsarnokban takarító, majd raktáros. 1956-ban a forradalmunk és szabadságharcunk idején a II. kerületi Tanácsnál élelembeszerzési feladatot lát el. A szovjet segítséggel levert forradalom és szabadságharc után nem sokkal, decemberben figyelmeztetést kap, hogy letartóztatási parancsot adtak ki ellene, ezért feleségével 1956.XII.10-én Ausztriába távozik, majd Montrealba, onnan Torontóba kerül. Kezdetben takarítói munkát végez, később az angol nyelvet elsajátítva 12 évig autóvezetést oktat. 1983-ban megy nyugdíjba az állami LCBO szeszkereskedelmi vállalattól.Emellett a Torontói Magyar Szabadságharcos Szövetség elnöke. Megemlékező ünnepségeket szerveznek, kanadai politikusokat látnak vendégül, hogy ismertessék antikommunista harcukat. A forradalom 10 éves évfordulójára gyűjtést rendeznek a Szabadságharcos Emlékműre, amit a Budapest Parkban állítanak fel. Az 1949-ben létrejött Magyar Harcosok Bajtársi Közössége (MHBK) torontói csoportjának vezetője lesz. Folytatja a megemlékező ünnepségek rendezését, kiemelten a Hősök Emlékünnepét, a Fegyveres Erők Múzeum létrehozásában részt vesz. Az 1980-as években Mindszenty Józsefről – akinek még a kistarcsai internálótáborban megígéri, hogy ápolni fogja emlékét – kétórás filmösszeállítást készít, amit több amerikai és kanadai városban, templomokban, kultúrházakban levetít.

1986-ban nyer felvételt a Vitézi Rend nemzetvédelmi tagozatába. Az MHBK Hadak Útján című lapját 1988-tól kezdődően 24 éven át szerkeszti. A Magyar Királyi Honvédség múltját számos írásában és beszámolókon keresztül ismerteti.

Kitüntetései:

Felvidéki Emlékérem 1939

Erdélyi Emlékérem 1940

A Hazáért Emlékkereszt 1942

Szabadságharcos kitüntetés 1970

Szent László Lovagrend Emlékkereszt 1973

Vitézi Rend 60 éves jubileumi Emlékkereszt 1981

Európai Frontharcos Szövetség Emlékkereszt 1981

A Magyar Társaság Árpád Akadémia arany kitüntetése 1984

A volt Magyar Politikai Foglyok Világszövetsége pápai emlékérem 1986

Vitézi Rend Nemzetvédelmi Tagozat (VRNT) Emlékkereszt 1986

Magyar Harcosok Bajtársi Közössége (MHBK) 50 éves Szent Koronás Emlékkereszt 1997

Doni Bajtársi Szövetség Emlékkereszt 1998

Magyar Köztársaság honvédelmi miniszter Honvédelemért ll. osztályát 2000

MHBK Bajtársi Szolgálatért Érdemérem 2004

Bolyai János Honvéd Alapítvány ’56 Díszérme 2006

Magyar Vidék Országos 56-os Szövetség Hűség 56-hoz Érdemkereszt 2013

Források:

http://www.vitezirend.co.hu/Archive/archive2018/20180209_borbas_karoly.htm,
Borbás Károly: A Gondviselés tenyerén (310 oldalas memoár),
Hadak Útján 462.szám, 3.o.,
Ungváry Krisztián: Budapest ostroma 60.o.,
Hingyi László: Nyilas hungarista pártszolgálatosok, 3.o.