Kokovay Gyula hadapród

Kokovay Gyula hadapród
(Hódmezővásárhely, 1928.II.14. –  Tiszaújváros, 2018.VII.1.)

Édesapja jogász, takarékpénztári tisztviselő, országgyűlési képviselő, édesanyja tanítónő.
Az öt gyermekből ő a harmadik. A Nagyváradi Magyar Királyi Gábor Áron Honvéd Tüzérségi Hadapródiskola növendékeként kapott szabadságot 1944.december 28-áig, amikor Budapesten rekedt, mert a szovjetek 24-én, Karácsonykor kerítették be szeretett fővárosunkat. Templomból jövet, illetve Soltész Pista osztálytársával sétálva is felszólították, hogy jelentkezzen a Károly laktanyában, vagy a Naphegy tér 3. szám alatt. Utóbbihoz közel voltak, így került barátjával a Nagy Zsombor csendőr százados által vezetett Nemzeti Számonkérés Szervezete egyik karhatalmi alakulatához. Élelmiszerek beszerzése, szállítása, az állomány nevének összeírása (rendfokozat, iskolai végzettség, szakképzettség alapján) volt a feladata.

„Ellátásunk igen gyenge volt, kenyeret alig kaptunk, olykor kenyér helyett cvibakot osztottak. Reggeli feketekávé, ebéd híg főzelék, pici kolbászdarab, vacsora margarin, esetleg szalonna. Néha kaptunk 2-3 deci bort. Legkellemetlenebb azonban a vízhiány volt, sokszor havat olvasztottunk.”

Az ostrom alatt többször kísérte Nagy Zsombor csendőr századost a Rózsadombra, ahol az Egyetemi Rohamzászlóalj parancsnokságát látogatták. Ilyen utak során, kapualjakba és egyéb fedezékekbe kellett húzódniuk az ellenséges aknavetős és tüzérségi belövések, illetve az alacsonyan támadó repülőgépek miatt. 

„A városban egyik járőrünk két tagja bombarepesztől meghalt. Az egyik géppisztolyát én kaptam meg (eddig Mannlicher puskája volt). A tusája fekete volt a vértől.”

„Alighogy tovább indultunk, már fütyültek is felettünk az aknák. Gyorsan a közeli kapualjba ugrottam és valami farakás mögé lapultam. Mialatt az aknák robbantak, azt éreztem, mintha hajfürt érné az arcomat. Mikor csend lett, óvatosan felvillantottam a lámpámat, akkor láttam, hogy fagyott hullákból való rakás mögött kerestem fedezéket.”

„…a Gellérthegy utca felé, egy repülőgép észrevett és alacsonyan repülve géppuska tüzet nyitott ránk. A Gellérthegy utca jobb oldali első háza mellett kerestünk fedezéket. A géppuskázás után a gép megfordult és magasabban repülve bombát oldott ki felettünk, amelyik a bal oldali házat érte és a robbanás törmelékkel, meg tégladarabokkal borított be mindhármunkat. Szerencsésen megúsztuk…”

Esetenként ellenséges betörésnél vállalt önként szolgálatot páncélököllel, amelyre még a katonaiskolában kapott kiképzést.

A hírhedt XII. kerületi nyilasokkal is összeakadt a bajuszuk, amikor két csendőr bajtársukat letartóztatták, mert azok a Krisztinaváros egyik pékségénél a civilek elé vágó és a kenyereket autójukba tevő nyilas párost igazoltatták, majd letartóztatták. Azonban egy érkező nyilas egység miatt fordult a kocka, és a két csendőrt vették őrizetbe. A helyzet tisztázásában és a két csendőr kiszabadításában Nagy Zsombor csendőr százados vezetésével, Kokovay Gyula is részt vett egy 6 fős különítménnyel, mivel egy kisebb rendőri egységet ezügyben már elzavartak a nyilasok. Nagy Zsombornak sikerült elérnie a két fogva tartott csendőr bajtársuk szabadon bocsátását. Szomorú, hogy a több mint egy napos elzárás alatt semmilyen ennivalót nem kaptak a csendőrök a nyilasoktól.

Kokovay számtalan alkalommal járta a védett, biztonságosabb Budai Vár alatti kazamata rendszert – mint hírvivő – melynek szerteágazó részein, a földalatti óvóhelyeken civilek, sebesült katonák szenvedtek.

„A sebesültek itt borzasztó körülmények között voltak elhelyezve. A sötétben itt-ott egy-egy mécses világított, az emberek a földre helyezett matracokon feküdtek, közöttük áthaladva a köpenyünkbe kapaszkodva könyörögtek egy korty vízért, vagy egy cigarettáért, a bűz szinte elviselhetetlen volt.”

Mikó Zoltán (1910-1945) százados árulása nem sikerült. Erre Kokovay így emlékezik:

„Egy reggel a [Nagy Zsombor] százados úr négy csendőrrel és velem kiment a Rózsadombra. Előző napokban a nyomozó csoport emberei és a kint lévő őrs egy oroszokkal tárgyalni akaró tiszti csoportot lepett meg. Vezetőjük Mikó v.k. [vezérkari] százados elmenekült, de néhány tisztet letartóztattak. A Mikóék használta villát átkutattuk.”

(Mikó Zoltán átsétált a szovjetekhez és felajánlotta szolgálatait. A kitörés és Buda eleste után, szánalmas szovjet csicskaként, a magyar tiszti fogoly csoportokból válogatta ki a nyilas és német érzelmű tisztjeinket, akiket a szovjetek azonnal külön sorakoztattak. Későbbi sorsuk ismeretlen, ám Mikót a betegesen gyanakvó szovjet belügyi alakulatok kettős kémnek tartották, s Odesszában 1945 augusztusában kivégezték.)

Hamarosan a rózsadombi Bimbó utca 39. számú házba költöztek három csendőr bajtársával (Feleky György ludovikás, Sikó Gergő, Tőkés József).

„Mindjárt az első nap egy csellengő lovat találtunk a ház közelében, ezt a villa kertjében agyonlőttük és a Tőkés József, aki civilben mészáros volt, megnyúzta és feldarabolta. A hús nagy részét a házmester nénihez hordtuk be, de aki odajött a környékről, mindenki kapott belőle.”

„Volt egy villa a vonal közelében, amelyiknek a második emeletéről egy 80-100 méterre levő orosz vonal mögötti utcaszakaszt lehetett látni, ahol egyenként vagy csoportosan orosz katonák mozogtak. Itt mindig eltöltöttünk valamennyi időt azzal, hogy célzott egyes lövésekkel az áthaladókat elkapjuk. Egy alkalommal mikor az éppen áthaladó csoportot eredményesen megzavartuk és vártuk, hogy jönnek-e még, egy 6-8 lövésből álló aknasorozatot kaptunk a villára, melynek következtében a minket fedező fal bedőlt. Szerencsére azon kívül, hogy szemünk-szánk és mindenünk tele lett tégla- és malterporral, más bajunk nem történt. Ezután, ha innen néhány célzott lövést leadtunk, gyorsan tovább mentünk, hogy az esetleg válaszképpen érkező aknalövések már ne érjenek a villában bennünket.”

Továbbra is főként futárként, hírvivőként teljesített szolgálatot, melynek során több parancsnokságot is megismert.

„Az ostrom utolsó napjaiban az Ostrom u. 8/b. házban lévő körletünkből a főparancsnokságra a Bécsi kapun, a Prímás bástyáról levezető meredek lépcsőn, a Logodi utcán és az Alagúton közlekedtem. Egyik nap, talán 9-én szólt valaki, hogy arra ne menjek, mert a Logodi utcán a lépcsőtorkolat közelében az egyik ház pincéjében egy lángszórós orosz csoport fészkelte be magát és minden arra járó katonára rálőnek, vagy odapörkölnek. A zászlóaljtól néhányan még aznap meglesték és fauszttal vagy kézigránáttal elintézték őket.”

1945. május 2-án ért haza Hódmezővásárhelyre, ahol édesapja földjét elvették a kommunisták. Nővére tanítói állást kapott. Nyáron lófogattal fuvarozott és egy kisgazdánál részes arató volt, hogy családjuknak kenyérgabonája legyen. Édesapja biztatására megírta egy füzetbe visszaemlékezését Budapest ostromáról, egy másikba a kitörésről. 1946-ban egy házkutatás során megtalálták az ostromos füzetét, a rendőrségen több napig kihallgatták, háborús bűnösnek nyilvánították, mivel az ostrom alatt egy ideig a Nemzeti Számonkérés csendőri karhatalmi csoportjához volt beosztva. Rendőri felügyelet alá helyezték.

Tanulmányait folytatta a helyi gimnáziumban, a hetedik osztályban, de eleinte még csak magántanuló lehetett, mert a megkövetelt 5. és 6. osztályos latin és angol nyelv anyagából le kellett vizsgáznia. 1946 őszén már rendes tanulóként kezdte a 8. osztályt. A bátyja is év végén hazaérkezett az amerikai hadifogságból.

1947-ben leérettségizett, de az egyetemi felvételihez szükséges igazgatói javaslatot nem kapta meg, mivel az igazgató szerint: „Aki nemrég szovjet katonákat gyilkolt, annak nincs helye a magyar egyetemeken.”

1947 nyarán a rendőri felügyeletet megszüntették, mert mint évtizedek múlva megtudta, egy jóakarója segítségével eltűnt a Népbíróságon az ostromos füzete, így nem lett alapja a vádemelésnek. Elszegődött a városi villamoserőműbe lakatos tanoncnak. Hamarosan megszerezte a gépkocsivezető, hegesztő és kazánfűtő képesítéseket. 

1948-ban a kommunisták államosították a takarékpénztárt, így édesapja állása megszűnt, többet sehol sem tudott elhelyezkedni. Az üzemet is államosították, hamarosan áthelyezték az orosházi erőműbe üzemlakatosként, majd később távvezetékszerelő lett, ahol balesetet szenvedett, fél évig kórházban feküdt gerincsérüléssel. Felgyógyulása után, a megfelelő szakmai vizsgákat követően, turbinagépészként, elektrikusként, majd váltószolgálatos műszakvezetőként dolgozott.

1950 elején a szegedi központban a személyzeti osztály vezetője rájött, hogy osztályidegen, ezért nem megbízható, emiatt állását elvesztette. Az Inotán épülő erőműhöz ment hegesztőként dolgozni. A munkakönyvébe beírt képesítései alapján hamarosan elektrikus, majd vezénylőtermi műszakvezető lett.

1952-ben megnősült, feleségül vette Nemestóthy Szabó Máriát, majd szerelmük gyümölcseként megszületett Katalin lányuk. 

1954-ben a Műegyetem levelező tagozatára kért felvételt, de vállalata nem járult hozzá. Közben erőszakosan agitálták, hogy lépjen be a kommunista pártba, amelyet ügyes kifogásokkal mindig sikeresen elhárított. Végül, 1954 őszén a szülővárosa pártbizottságától kértek ki róla kádervéleményt. Azonnal elbocsájtották, mint munkásosztályba befurakodott reakciós elemet. Sehol nem talált munkát, végül egy bányavezető ismerőse segített neki, így lett földalatti váltóműszakos elektrolakatos, Várpalota közelében (Inotán).

1955-ben megszületett Gyula nevű kisfia, rá egy évre Ágnes nevű kislánya.

1956-ban az épülő Tiszapalkonyai Erőműhöz került, majd az erőmű üzembe helyezésekor főelektrikus, vezénylőtermi műszakvezető lett.

1959-ben kérte a Műegyetem (BME) levelező tagozatára felvételét, de a vállalata nem járult hozzá. Ellenben kötelezték a miskolci Villamos Energetikai Technikum okleveles képzésére, amelyet sikeresen megszerzett.

1960-ban világra jött negyedik gyermeke, Zsuzsanna.

1962-ben – noha már 4 gyermekes családapa – a személyzeti osztály úgy döntött, hogy egy osztályidegen nem lehet vezénylőtermi vezető, ezért egy karbantartó műhelybe helyezték át, hogy azt vezesse.

1977-ben fő művezetővé nevezték ki. Munkája során a vállalathoz tartozó 5 erőmű (Tisza l., Tisza ll. hőerőművek, Tiszalök, Kesznyéten, Kisköre vízierőművek) villamos gépeinek és berendezéseinek karbantartását irányította és az anyagellátás volt a feladata. Innen ment nyugdíjba 1988-ban.

Életútja példaértékű lehetne a jövő nemzedékei számára, hiszen szeretett hazájához, katonai esküjéhez, bajtársaihoz mindvégig hű maradt. A kommunista, majd szocialista rendszerben is kitartóan tűrte a sorozatos ellehetetlenítéseket, ennek ellenére tanult, képezte magát. Önsajnálkozás, mások hibáztatása helyett nem lett alkoholista, hanem dolgozott, büszke nagycsaládos apaként nevelte fel tisztességesen gyermekeit. Mind a négy gyermeke diplomás, családos ember, 10 unokával büszkélkedhet.

A sok megpróbáltatáson átesett lelkét 2018 júliusának első napján adta vissza a Teremtőnek.

Forrás: Kokovay Gyula kézirata és jegyzetei, valamint családja kiegészítése alapján

Kiegészítés

Kokovay Gyula egyik gyermeke levélben az alábbiakkal egészítette ki édesapja fenti életrajzát: