Máriássy László huszár hadnagy

Máriássy László huszár hadnagy
(Budapest, 1922.VII.7. – Budapest, 2009.XI.14.)
Régi magyar nemesi család sarja, a református vallású, márkus- és batizfalvi Máriássy családból, nemzetségének a 32. generációjának XXI. Máriássy Lászlóként tagja.
Édesapja vitéz márkus- és batizfalvi Máriássy László földbirtokos, koronaőr ezredes, édesanyja szintén nemesi családból való, felsőlehotai és lehotai Abaffy Erzsébet. Mivel édesapja belőle is huszárt szeretett volna faragni, de ez az akkori Csehszlovákiában lehetetlen lett volna, ezért Budapestre költöznek.Erre így emlékszik vissza:

Ennek köszönhetően semmiféle kárpótlást nem kapunk ma a szlovákoktól, mivel annak idején hazaárulónak nyilvánítottak bennünket. Nagyapám Rimaszombatba költözött az impériumváltást követően, ott maradt, piros-fehér muskátlit ültetett, szép zöld gyepet gondozott a kertjében, amiért hat hét várbörtönt kapott. Édesapám vad lovasrohamot vezetett az első világháború keleti frontjain, a legelsőt és egyetlen sikereset Sztojanovnál, karját kardvágás érte, pikával mellbe szúrták; 1916-ban pedig orosz fogságba esett csapataival. Amikor Szibériából hazaindult, kis kitérőt tett Kínába, Borneóba, s ha már ott járt, Ceylonba is, eljutott Szuezig, majd elkanyarodott a Gibraltárhoz, hogy végül Koppenhágán keresztül érkezzen Magyarországra 1920-ban. A kormányzó katonai érdemeire való tekintettel a koronaőrség parancsnokává nevezte ki 1937-ben.

Gyermek- és ifjú éveiről a következőket idézi:

Kölyökkoromban bejártuk apámékkal a Szepességet és Gömört, megszemléltük a családi kastélyokat és várakat, a régi udvarházakat és erdőket a Poprád mentén. 1942-ben adtuk föl a felvidéki életet. Elemibe nem jártam, saját házitanítónk volt. Emlékszem – mosolyodik el Máriássy László –, hogy a fräuleinokat a régi páncélokba bújva ijesztgettük halálra. A berzétei családi kúria lépcsőfordulójában a fába meg patkó nyoma volt préselődve. A mendemonda szerint a holtan is visszajáró Károly nevű ősöm hagyta ott, akit a kertben fejeztek le a császári zsoldosok Caraffa idejében. Az inasok mindig rettegve ugrották át a teli levesestálakkal a lábnyomot, én meg igyekeztem beleilleszteni lábamat. Aztán vége lett a gömöri világnak: beadtak a bécsi Theresianumba, majd a kőszegi katonai iskolába, végül a Ludovikára.

A Ludovikán bekerül a tenisz válogatottba. 1943.VIII.20-án avatják a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémián, a hivatásos katonai szolgálatát a nyíregyházi 4. „Hadik András” huszárezredben kezdi zászlósként (legendásan rossz magaviselete miatt, egyedül őt nem avatják hadnagynak). A frontra 1944.VI.14-én, a 4/1. lovasszázad l. szakasz parancsnokaként vonul fehérorosz hadműveleti területre. Két hétre rá, 1944.VII.1-én hadnaggyá léptetik elő. Szakaszát a Pripjaty-mocsarak környékén garázdálkodó, a lakosságot sanyargató partizán bandák ellen vetik be. 

Két huszár áll egy lóistállónak használt csűr előtt. Odamegy hozzájuk két orosz nő. Egy-egy szakajtó tojást tartva kezükben, hogy eladják a huszároknak. A huszárok, hogy megnézzék nincs-e köztük törött, hátukra csapják a karabélyt és elkezdik forgatni a tojásokat. A szakajtó alatt mind a két nőnek pisztoly volt a kezében. Mind a két huszárt lelőtték és utána elfutottak. Persze a készültség öt perc alatt elfogta őket. Az egyik huszár meghalt, a másik huszár gerinclövést kapott és még 10 évig élt, de mozdulatlanul fekve.

Egy másik eset Ciganje (Fehéroroszország) mellett:

Az unokatestvéremet (Nádasdy huszároktól) küldték járőrbe. Hosszú ideig nem jött vissza, és engem küldtek ki felderíteni, mi történt. El is értük a kolhozt, amit neki kellett volna felderítenie. Hosszú figyelés és egy-egy sorozat leadása után óvatosan bementünk. A kolhoz mészárszékében kampóra felakasztva ott volt az egész járőr, tarkójukban a kampók, nemi szervük a szájukban, szemeik kiszúrva, tarkólövéssel!

A Kleck-nél 1944.VII.3-án megindított szovjet támadásnál századparancsnoka hősi halálát követően, július 7-én átveszi a huszár század irányítását. 

A mocsáron keresztül a németek építettek egy dorong utat, ami két kocsi (autó) szélességű volt. A dorongútról letérni nem lehetett, mert jobbra-balra mocsár volt. Állandó partizán támadás, és ami ennél rosszabb, légitámadások, és messze hordó tüzérségi tűz. Akárhogy géppuskáztak vagy bombáztak a repülők, tovább kellett menni, sem letérni, sem megállni nem lehetett. Az eltalált kocsikat – ha a lovak életben maradtak, azt kifogták – azonnal benyomtuk a mocsárba, hogy az oszlop tovább tudjon menni. A sebesült huszárokat a kocsik tetejére raktuk, de sok kocsi is találatot kapott, a halottakat becsúsztattuk a mocsárba. Pokoli menet volt, úgy, ahogy mondom, szó szerint. Két és fél nap éjjel nappal.

1944.VIII.5-én a Kleck-i kitörés során megsebesül, lova aknára lép. Lova elpusztul, neki a lábai tele lesznek repesszel. Először egy poroszországi-, majd a székesfehérvári kórházba kerül. Jól szemlélteti a huszárok véres veszteségét, hogy július 3-9 között, az l. század létszáma 164 főről 28-ra csökkent. Felépülését követően a pótkerethez kerül, majd szeretett fővárosunk védelmében vesz részt huszárjaival.

Századom csupa gazdafiúból állt, akik mind tudták, miért harcolnak: földjükért, birtokaikért, kultúrájukért. Büszkén vallom be, hogy a legjobb barátaim és azok, akikben száz százalékig megbíztam egész életem folyamán, azok a huszáraim voltak.

Csepel-szigeti harcoknál a „Magyar Nagy Ezüst Vitézségi Érem”-mel kitüntetett Babik egészségügyis honvéddel – nem először – kimegy, kikúszik a sebesülteket behozni.

Találtam egy halott oroszt, akinek a kenyérzsákjában egy kicsit véres kenyér volt. A gyalogsági ásómmal leütöttem a véres részét és a többit megosztva a huszárjaimmal megettük. […] Akkor egész könnyen megsebesültem. Súrolt egy golyóbis, de minden huszárt, aki még élt és egy pár orosz sebesültet is be tudtunk hozni a saját vonalunkba.

Csepel-sziget védelme során, ismét súlyos sebesülést szenved el. Először a budai Tiszti Kórházba szállítják, majd az ostromgyűrű szűkülésével a Sziklakórházba kerül. Az ostromot lábadozó sebesültként éli át. Fogságba kerül, de megszökik. Ezt követően 1945-ben még egy orosz–magyar vegyes zászlóalj tisztjeként őrzi a Déli összekötő hidat, az ország legfőbb kommunikációs vonalát, hiszen ott megy át a Dunántúlra a telefonvonal. Jelenti a szovjet parancsnoknak, hogy orosz katonák lopják a kábelt.

– Mit tegyenek? 
– Járjon el a magyar szolgálati szabályzat szellemében! – indítványozza a tiszt, azaz három felszólítás után lőjön. Az eredmény: egy szovjet halott, és egy sebesült. Ezért Máriássyt a katonai elhárítás lefogatja, parancsnoka azonban kiszabadítja. „Mert hát ilyen ruszki tiszt is volt.”

Legközelebb 1948-ban kerül börtönbe, amikor a katonapolitikai osztály bírósága halálra ítéli egy el sem követett háborús cselekményekért. Azzal vádolják, hogy a Szovjetunió területén partizánokat akasztott fel. 

Ide-oda vittek, a Fő utcába, Andrássy útra, Margit körútra, ahol rendszerint olyan emberek vallottak ellenem, akiket életemben soha nem láttam. Nem mondták meg egyik fogházban sem, hogy mivel vádolnak, hanem csak „simogattak”, ahogy mi akkor neveztük a verést. Három hónapig csak vertek. A Fő utcában volt egy púpos ÁVH-s tiszt, aki tényleg kéjelgett, ahogy ütlegelt. Valahányszor bevittek ebbe a kihallgatási szobába, mindig két ÁVH-s fogta le a karomat és mindkét bokámat. Ez a púpos, miután le voltam fogva, nagy élvezettel ütött. Volt úgy, hogy összekötözték a lábamat, a bokámat a csuklómmal, levették a cipőt és a harisnyát, rudat tettek a térdem alá, amit két asztalra vagy székre tettek föl, úgy hogy fejjel lefelé lógtam, a fejem majdnem leért a földre. A púpos tiszt egy rövid szíjú több ágú korbácsot vett elő, aminek a végén borotvapenge volt beerősítve, és azzal verte a talpamat.

Máriássy László, mint Lehel vezér a kürtjével:

Egyik nap, amikor bevittek kihallgatásra, nem fogott le senki. Miután az előzőekben a jó pár napig tartó „simogatás” után a hallásom átmenetileg elvesztettem, nem hallottam, hogy a simogató legények kimentek-e a pincéből, azt hittem, senki más nincs a szobában, mert nem kapaszkodtak belém. Az íróasztalon volt egy nagy bronz hamutartó (ha jól emlékszem egy medve) és a púpos tiszt ott ült az asztalnál. Csak ő és én voltunk ott. Felkaptam a bronz hamutartót és fejbe vágtam vele, hogy kicsit visszaadjak a „kezelésből”. A feje betört és összeesett. Persze az ÁVH-sok bent voltak a szobában, csak éppen nem fogtak le. Nagyon nekem estek, nagyon csúnyán megvertek. Ami verést akkor kaptam, azt senkinek sem kívánom. Csak félig vertek agyon, mert teljesen nem mertek, mert a tárgyalásom napja már ki volt tűzve. Kinyitották az ajtót és kirugdaltak. Egy darabig feküdtem a folyosón, erősen véreztem, megpróbáltam bevánszorogni a cellámba, ami több órába telt. Ahogy mentem fel a lépcsőn vérnyomokat hagyva, mindenki belém rúgott, hogy egy-két fokot visszaessek. A végén a börtönőrök cipeltek be a cellámba. Lemostak és adtak valamit enni. Utána nem nyúltak hozzám, hogy a tárgyaláson ne látszódjék a nyoma, hogy kezeltek. Mint később megtudtam, a púposnak túl vékony csontjai voltak és meghalt. Persze nem sajnáltam, soha nem volt lelkiismeret furdalásom, sem rémálmom, azért, mert agyonütöttem.

Végül a szovjet partizánok felakasztása elleni hamis vád megdől, amikor szülei pár megmaradt ékszerükből felfogadnak munkásokat, hogy ássák ki a székesfehérvári kórház romjai alól a betegfelvételi kartonokat, amelyekben ott a neve, hogy a megvádolt időpontban, ő sebesültként volt a kórházban. Ez hála Istennek, 2 nappal a tárgyalás előtt előkerül, így ejtik a vádat. De hamarosan újra letartóztatják, mivel Angliában élő nővérével levelezik, s azt próbálják különböző testi- és lelki kínzásokkal kivenni belőle, hogy ő angol kém. Később megírt könyvében, ezek részleteiről részletesen beszámol, mindenesetre egy vallatásra kényszerítő részt érdekességként kiemelnék:

Egyszer apámat behozták, hogy megpuhítsanak. Úgy össze voltam verve, hogy nem ismert fel, csak a hangomról. Mikor megmondták neki, hogy őt is behozzák a börtönbe, az volt a válasza felém fordulva, hogy „A család ezer éves történetében nem volt áruló! Ne törődjek vele és én se legyek az.”

Az egyik verőlegény megérdeklődi tőle a siralomházban:
“milyen színű nyakkendőt akarsz, büdös fasiszta, pirosat, fehéret vagy zöldet?” 
Mire Máriássy László azt válaszolja:
“Pirosat, mert meghalni kommunistaként akarok. Legalább eggyel kevesebb lesz.” 

Végül a sok kínzás, verés ellenére sem ismer el semmit, ezért egy idő után kénytelenek felmenteni.1953-ban családját kitelepítik, mint osztályellenséget. Sikerül túlélnie az ÁVH embertelen kihallgatásait, majd rangján és képzettségén aluli munkát kénytelen végezni. A Rókus Kórházban hullamosóként, a nagytétényi hizlaldában (Sertéshizlalda https://share.google/fptNO2wC54xxLMDjU ) sertésgondozóként, bányában csille tolóként, szénlapátolóként keményen robotolva keresi kenyerét. 1956 első napjaiban sodródik a forradalmi eseményekbe. Már napok óta lövöldöztek, amikor lemegy az utcára, hogy tejet és kenyeret vegyen. Az Ady mozinál jár, (később Filmmúzeum, most Broadway) amikor forradalmárokkal találkozik, akik épp a mozi előtti orosz ágyút készülnek elfoglalni. A volt huszárban feltámad a magyar virtus, háborút járt tapasztalatát felhasználva lerohanják a szovjeteket, és azonnal tüzelni kezdenek a felvonuló tankokra. Ettől kezdve nem volt visszaút. A Kálvin téren kilőnek egy szovjet harckocsit. Vezető szerepet játszik a belvárosi harcokban, Kálvin tér, Múzeum körút, Népliget, stb. Volt ludovikás társa, Maléter Pál, a forradalom honvédelmi minisztere maga mellé veszi, és kíséretébe jelöli a tököli tárgyalásra. A világtörténelem egyik legszégyenteljesebb eseménye a küldöttség szovjetek általi letartóztatása, amit Máriássy a véletlennek köszönhetően kerül el, ugyanis az utolsó pillanatban más feladatot kap. A szovjet orvtámadásnál – ismét, mint Budapest ostromakor – a Vár és Csepel védőjeként harcol, egészen 1956.XI.9-ig tartanak ki, amikor a nyomasztó szovjet fölény miatt a további ellenállás értelmetlenné válik. Egy utcai igazoltatás során kerül megint szovjet fogságba. Az azonnali agyonlövetést elkerüli, mivel csak később azonosítják, immár magyar őrizetben. A fogvatartottakat Szibériába akarják deportálni. A foglyokat szállító teherautóról lelöki valaki a szovjet őrt, majd több társával együtt megszökik. Néhány napon belül átlépi az osztrák határt, majd visszasétál Pápára, hogy segítsen egy barátjának és annak családján, hogy vezetésével Nyugatra jussanak. Ez sikerül is, Ausztriából az egy évvel korábban Angliába települt családja után megy. Itt bútorszállítóként, majd kirakatrendezőként dolgozik.

Egyik nap meglátott a próbababák között egy úr, aki régen a fát vásárolta tőlünk Gömörben. Fölajánlotta, dolgozzak az Egyenlítő mentén az őserdőben: Ghánában fakitermelő vállalata van. Mentem.

Majd Kongóban, Malájziában és Szingapúrban dolgozik. 1998-ban hazatelepül Budapestre.Életútja szomorú lenyomata szeretett hazánk egyik legjobbjainak. Ősei várából és birtokaikból a trianoni békediktátum, majd a kommunizmus miatt, kisemmizték. Nemesként bátran kivette részét hazánk védelmében, – mint ősei tették – majd az embertelen kommunizmus hányattatásait elszenvedve külföldre kényszerült. Fia Londonban él, ő még beszél magyarul. De fájó látni, hogy egy 900 éves tősgyökeres magyar nemesi család vérvonala, egy idegen országban vész el a multikulturális katyvaszban.

Forrás: Máriássy László: Mindennapi élet? – saját életrajzi könyve (Püski, 2010), 
https://puskikiado.hu/mindennapi-elet-1922-2009.html,
Bene János – Szabó Péter: A magyar királyi honvéd tisztikar 1938-1945. I. kötet (Nyíregyháza, 2023) 217-218.o.,
https://www.magyarhuszar.hu/hir/vitez-mariassy-laszlo ,
https://felvidek.ma/2010/12/06/mariassy-laszlo-mindennapi-elet/