Históriák

Klesitz István sorozott SS katona visszaemlékezése

Véletlen leltem rá e visszaemlékezésre a világhálón, s megpróbáltam legjobb tudásom szerint lefordítani a Budapest ostromához köthető részeket. Szeretettel ajánlom az érdeklődők figyelmébe. Remélem érdekesnek találja a kedves olvasó. A zárójelbe tett részeket kiegészítésként szúrtam be a szövegbe.

Klesitz István 1926-ban született népi németként Bakonysárkányban. 

1944-ben, amikor betöltötte 18-ik életévét, az új német-magyar katonai szerződés értelmében, nem a Magyar Királyi Honvédségbe, hanem a német Waffen-SS kötelékébe sorozták.

A háború

Így lettem a 22. „Mária Terézia” SS-önkéntes- lovashadosztály katonája. Lakhelyemhez közeli városban voltunk, ott kezdődött meg kiképzésünk. A román átállás miatt, a szovjet csapatok gyorsabban nyertek teret, emiatt alig egy hónapos kiképzést követően kerültem a frontra. Nekem is a bal bicepszem alá került a vércsoport tetoválás, mivel úgy tudtuk, hogy (eszméletvesztéssel járó sebesülés esetén), egyből látják az orvosok a vércsoportunkat, ezzel gyorsabb a beavatkozás lehetősége, illetve a Waffen-SS harcosait előre veszik, jobb ellátásban részesülünk. A későbbiekben, ez az „A” betű tetoválás sok gondot okozott.

Nem volt még kialakult elképzelésem, hogy milyen fegyvernemnél fogok szolgálni, de abban biztos voltam, hogy gyalogos nem leszek. Nagyon tetszettek a BMW motorkerékpárok, amelyek bütyköléséhez kicsit értettem, így önként jelentkeztem a motoros felderítőkhöz. November elején nagyon elromlott az idő. Ekkor már nem volt felderítés, csak sok eső és a hó esett. Lövészárkokban éltünk, s óvatosnak kellett lennünk, mivel ha kidugjuk fejünket, lehet fejlövéssel bukunk vissza. Volt egy MG-42-esem, a háború legnagyobb tűzgyorsaságú géppuskája, amellyel sokat lőttem, amikor támadtak. Eltalálhattam-e az oroszokat? Nem igazán lehetett követni a golyók becsapódását, de biztos néhányat megöltem. November közepére senki sem tudta, hol vannak a frontvonalak. Az oroszok Budapestet próbálták bekeríteni, emiatt több felderítést kellett végrehajtanunk. Karácsonykor az egész hadosztályt visszavonták Soroksárra, ahol egy iskolában, kisebb ünnepség keretében kitüntetéseket adtak át. Mivel én nem szolgáltam hosszú ideje, illetve nem voltam kellően bátor, nem kaptam semmit.

Megsebesültem

 Egész éjszaka Vecsés külterületén voltunk, ott ahol most a (Budapest /régebben: Ferihegy/ Liszt Ferenc nemzetközi) repülőtér található. Másnap, december 26-án új villámgéppuskát kaptam, felszerelkeztem és parancsba kaptam, hogy állítsuk fel a két MG-42-est egy kb.50 méterre lévő bunkertől, ahol tisztjeink tanácskoztak. A két villámgéppuska egyike új volt, a másik egy régebbi, amelyik sokszor elakadt. Géppuskát kezelő bajtársammal felváltva mentünk reggelizni. Elsőként ő ment, amikor visszajött, épp szerettem volna indulni, amikor egy tisztünk elordította magát, hogy „Mindenki kifelé! Jönnek az oroszok!”

Megragadtam a régebbi géppuskát, s elkezdtem vele molyolni, ellenőriztem, nehogy beragadjon. Aztán hallottam, hogy egy tisztünk sípol, s iszonyatos golyózápor vette kezdetét. A másik, új villámgéppuskát kezelő bajtársamat eltalálták, őt soha többé nem láttam. Az oroszok áttörték arcvonalunkat, ezért tisztjeink elrendelték a visszavonulást. Egy panzer II hackocsink az árokba csúszott, ezért több bajtársammal odarohantunk, hogy segítsünk kihúzni. Az oroszok az úton már talán száz méterre voltak, amikor sikerült kihúznunk a tankot. Mindannyian felpattantunk a harckocsira, amelynek én a kötény páncéllemezébe kapaszkodtam. Így nem tudtam kezelni a géppuskát, amelyet egy mellettem lévő bajtársamnak adtam át. Az oroszok mindennel lőttek ránk, tüzérségi aknák robbantak körülöttünk, mindent belepett a fekete füst, földrögök verődtek ránk. Az előttünk harcoló katonáink közül sokat találat ért, de harckocsink csak ment tovább, átgázolva az elesett bajtársak holttestén. Na, mondtam magamban: „Ha ezt túléled, soha nem halsz meg!” A tankvezető felém fordult, s valami olyasmit mondott, hogy milyen fal fehér a mögöttem lévő bajtárs. Megfordultam és láttam, hogy eltalálták, alig bírt kapaszkodni. Gyorsan megragadtam a kezénél fogva, nehogy leessen. Hirtelen 30 méternyire tőlünk hatalmas robbanás, vörös láng, majd fekete füst szállt fel. Ez a becsapódó aknagránát felszakította felső ajkam és kiverte négy fogamat. Fel sem fogtam mi történt, csak annyit, hogy eltaláltak. Sokkos állapotban épp csak leugrottam a harckocsiról és elkezdtem rohanni. Kifordítható téli álcakabátom fehér része, tiszta vér volt a vérző arcomtól. Úgy éreztem, hogy a szám, mintha tele lenne kavicsokkal, s amikor kiköptem, akkor láttam, hogy azok a fogaim voltak és egy darab srapnel. Valahogy visszajutottam egy elsősegélyhelyre, ahol bekötözték sebem. Aznap este hétkor egy Mercedes teherautóval a pesti Park Szálloda (Keleti pályaudvarnál) alagsorába vittek, ahol egy sebtében felállított kórház működött. Még aznap este átvittek Budára, ahol éjfél körül műtőbe kerültem, ahol sérült felső ajkam egy részét levágták, majd a sebem összevarrták. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor orvost láttam. A műtétem alatt nem kaptam fájdalomcsillapítót, sem érzéstelenítőt, egyáltalán semmit. Végül a repesz által elvesztett fogaim mellett, még egy törött fogam lett. Azt hiszem nagy szerencsém volt, hogy túléltem, mert ha kicsit feljebb találja el a repesz a fejemet, akkor biztos meghaltam volna. Arra emlékszem, hogy iszonyatosan fájt a száj sebem, a megalvadt vér a pofaszakállamba, borostámba ragadt. Egy hét múlva bejött egy ápoló, hogy átkösse sebem. Minden figyelmeztetés nélkül letépte arcomról kötést, amely hihetetlen nagy fájdalommal járt. Az alvadt véremmel átitatódott kötés letépésekor meg akartam ölni ezt a fickót. Azután minden nap kicsit megmozgattam a kötést arcomon, hogy többé ne ragadjon bele a sebembe. A Budai-Várhegyben tartózkodásom alatt, észrevettem egy tárolóhelyiséget, ahol katonai felszereléseket és egyéb tárgyakat tartottak. Észrevettem egy új bőrcsizmát, amelyet magamhoz vettem. Kicsit szorította a lában, de gyönyörű volt, a csizma alsó része fűzős volt (a leírás alapján, a magyaroknál rendszeresített bilgeri csizma lehetett). 

Bekerítve

1945 január végére a csapatok nagy része visszahúzódott a Várhegyre. Négy vagy öt emelet mélyen, vastag falak között védve voltunk a bombáktól és tüzérségi lövedékektől, amelyeket az oroszok zúdítottak ránk. A falakban lőállások voltak, ahol géppuskáink tüzelhettek, és olyan alagút járatok voltak, ahol sok sebesült elfért. Azok a súlyos sebesültek, akik mankóval vagy bottal sem tudtak járni, a legalsó járatokban voltak. Én könnyen tudtam járni, mozogni, ezért azt a feladatot kaptam, hogy a konyhára hordjam a vizet. Ahogy az oroszok egyre szorosabbá vonták az ostromgyűrűt, a Várhegyen belüli körülmények egyre rosszabbak lettek. Ha volt egyáltalán étel, az csupán gyenge leves volt és mellé néha nagyon rossz kenyér, amiben biztos vagyok, hogy fűrészpor is került. Az utcákon az aknagránátok néha megöltek egy lovat, és amikor ez megesett, az emberek kivágták a halott ló húsát, hogy legyen mit enniük. De még e lovak is tiszta csont és bőr vékonyak voltak, alig volt rajtuk hús, senkinek sem jutott elég. Az élelmiszer és egyéb készletek, amiket ejtőernyőn ledobtak nekünk a mieink, abból minden második vagy a Dunába esett, vagy a szovjetek kezébe került. Ekkor már a tél közepén jártunk, az időjárás szörnyű volt, és egyre jobban éheztünk. Valamikor február elején rátaláltam bátyámra, Jánosra. Ő még valóban önként jelentkezett, egészen Moszkváig harcolt az oroszokkal, s éppen ugyanabban az időben volt a Várhegyen, mint amikor én is 1945 elején. Egy este, amikor kint hallottam néhány katonánk hangos beszélgetését, azt mondtam magamban: „De ismerős ez a hang.” – Kiabáltam neki, – faguriga legyek, ha ez nem ő, – ez ő, Jancsi volt. 

Hadifogság

A dolgok egyre rosszabbra fordultak, és február 11-én már mindenki tudta, hogy a helyzet reménytelen. A tisztek azt mondták nekünk, hogy vagy megpróbálunk kitörni és átjutni az orosz vonalakon, majd vissza Németországba, vagy megadjuk magunkat. Majdnem 30 000 katonánk próbált kitörni, és ez kevesebb mint ezernek sikerült. A legtöbbet az oroszok megölték Budán és környékén, akárcsak azt a több ezer magyar civilt, akik részt vettek a kitörésben. 1945. február 13-án János bátyámmal és körülbelül 5000 bajtársammal – akik közül sokan sebesültek voltak, – orosz fogságba estünk. Ez volt az a nap, amikor hadifogoly lettem. Csak 18 éves voltam, de ismét szabad ember, csak majdnem kilenc év után lehettem. Az oroszok azt mondták a sebesülteknek, hogy akik mankókkal vagy bottal járni tudnak, azok elhagyhatják a Várhegyet, visszamehetnek hazájukba. A fekvőbetegeket, túl gyengéket vagy súlyos sebesülteket – magyarán akik nem voltak képesek járni – azokat otthagyták a vár alatti alagutakban szalmaágyakon. A legtöbbünket elég egészségesnek ítélték, hogy orosz hódítóink rabszolgáivá váljunk.

Egy szörnyű történet

El kell mondanom, amit hallottam azokról a sebesült katonákról, akik a vár alatti alagutakban maradtak. Ezt egy budapesti civil nőtől hallottam. A háború után valamikor, egy volt magyar katonához ment feleségül, aki velem volt hadifogoly. A fogságba esésünk után, iszonyú sok gyilkosság és szörnyű megerőszakolás történt Budapesten az orosz katonák részéről. Ez a nő akkoriban tinédzser volt, és sok más fiatal nőhöz hasonlóan több réteg ruhát viselt, hogy öregebbnek, visszataszítónak tűnjön, ezzel elkerülve, hogy megerőszakolják. Végül szerencsére nem erőszakolták meg, de az oroszok rom eltakarításra és egyéb munkák elvégzésére kényszerítették.

A tetvek szörnyen elszaporodtak a Várhegy alatt, az alagutakban. A földön lévő szalma, mely ágyneműként szolgált, szinte elmászott, oly sok volt a tetű. Az oroszok benzint adtak a sebesült katonáknak, hogy dörzsöljék be azzal magukat, amelytől így a tetvek elpusztulnak. Nos, mindenki dohányzott. A (szovjet) katonák és foglyok is; mindenki. Ami biztos, hogy a nagyon legyengültek is saját maguknak dörzsölték be ezt a benzinnel átitatott tisztítóanyagot, és lehet, hogy valamelyikük vagy mellettük valaki dohányzott, amely aztán a tüzet okozta. A foglyok közül, körülbelül 2000 fő élve bent égett, amikor a katakombákban tűz tört ki. A barátom felesége egyike volt azoknak a nőknek, akiket arra kényszerítettek, hogy menjenek az alagutakba, – és sok évvel később azt mondta nekem, hogy – nekik kellett kihúzniuk az elszenesedett holttesteket.

Hadifogolyként

Fogságunk első napján Budakeszire hajtottak minket, amely 7-8 mérföldre van Budapesttől. A második napon ismét elindítottak, majd egy helyen, ahova sok zsidót összegyűjtöttek, amely olyan volt, mintha piknikeznének – arra kényszerítettek, hogy nézzük egymást, ahogy elvonulunk előttük. Biztos vagyok benne, hogy ezeket a zsidókat, a felszabadított pesti gettóból hozták ide. Aznap este borospincébe zártak minket, és a lábaim halálosan fájtak. Azok a bőrcsizmák, amelyeket a Várhegy alatti járatok egyik raktárában vettem magamhoz, nedvessé váltak, és a lábaim teljesen beledagadtak az egész napi járás után. Nem tudtam levenni őket.

Másnap két szőlőkarót vettem magamhoz, hogy rájuk támaszkodva könnyebben haladhassak. Sorba rendeztek minket az alapján, hogy mennyire vagyunk egészségesek. Bekerültem egy sorba, mögöttem négy vagy öt bajtársam volt, akik rosszabbul néztek ki mint én, de minden erejüket összeszedve igyekeztek. Hirtelen egy lövést hallottam. Az egyik katonatársam, aki a sor végén volt, a földön hevert, majd az orosz őr visszaigazította vállára a fegyverét. Aztán a következő sráchoz ment a sor végén, és őt is lelőtte! Lelőtték azokat, akiket túl gyengének tartottak ahhoz, hogy tovább menjenek. A bátyám mellettem állt, és azt mondta: „Ha úgy látják, hogy nem tudsz járni, lelőnek. Folytatnod kell!” Tehát elhajítottam a szőlőkarókat, hogy ne tűnjek gyengének. Be kell vallanom, hogy könnyek gyűltek a szememben, annyira fájt a járás, de attól féltem, hogy lelőnek. Ahogy mentünk, kissé jobban éreztem magam, és egyre kevesebb fájdalommal csoszogtam. Egyre előrébb kerültem, eltávolodva a sor legvégétől. Az őr végül lelőtte az összes bajtársamat azok közül, akik mögöttem voltak, amikor még elindult a menet.

Aznap este egy iskolába tereltek minket, majd este egy orosz őr úgy döntött, hogy elveszi a csizmámat. Elkezdte lábamról lehúzni, és valamit oroszul kiabált. Ez a bőr csizma nem volt kellően betörve, bejáratva, ráadásul a lábam még mindig be volt dagadva benne. Még erősebben húzta, aztán elővette a pisztolyát, és a fejemhez szorította. Annak ellenére, hogy oroszul beszélt, soha nem felejtem el az életem végéig, amit mondott. „Ja streilitye, ja streilitye”, vagyis „én lelőlek, én lelőlek téged”. Mire én könyörögtem neki, hogy: „Ne, ne, ne!” Nem tudtam oroszul, de minden erőmet összeszedve, nagy nehezen sikerült lehúznom az egyik csizmám. Aztán ismét a fejemhez szorította a pisztolyát, és elkezdte lehúzni a másikat. Ez is végre sikerült. A lábam duzzadt volt és iszonyúan fájt, de legalább nem lőtt le. Fogta a rólam lehúzott bőrcsizmákat, majd cserébe átadta nekem azokat, amelyeket ő viselt, egy pár Amerikában gumi talppal készített csizmát kaptam tőle.

Úgy emlékszem, hogy körülbelül harmadik vagy negyedik napon fogságbaesésünket követően, az oroszok arra kényszerítettek minket, hogy vegyük le ruháinkat, majd mindenünket leborotválták, hogy megszabaduljunk a tetveinktől. A ruháinkat fertőtlenítették, majd olyan melegen kaptuk vissza, hogy a forró gombok szinte égették a bőrünket. De a forró hő, legalább elpusztította a tetveket.”

Klesitz István végül 1950 decemberében kerülhetett haza a szovjet hadifogságból, alig ötven kilósan lefogyva. Ám még nem haza, a szeretteihez, a családjához, hanem a kommunista rendszer, az ÁVH (Államvédelmi Hatóság) újabb rabjaként, a nyíregyházi átvizsgáló fogolytáborba. Ott a hónaljában lévő vércsoport tetoválása miatt, ami a Waffen-SS katonák jelentős részének be volt ütve a jobb felkarjának belső felén, így neki is, Tiszalökre kerül munkatáborba. A családja minderről semmit nem tudott.

Tiszalök

Azt a feladatot kaptuk, hogy vágjuk le a folyókanyart ott, ahol az az erőmű majdani területéhez ér. Csákányokat, lapátokat és lovaskocsikat használtunk, így kellett egy új csatornát ásnunk, kiegyenesítenünk a folyómedret úgy, hogy kellő lejtése is legyen, amitől az áramlás megfelelően felgyorsulhat. Ástunk két kilométert, utána jött egy lejtés, majd még egy kilométer. És mindezt kézi erővel. (…) Enni csak valami répalevest kaptunk, amitől mindenki hasmenést kapott; túlzottan legyengültünk ahhoz, hogy dolgozzunk. Teljesen olyan volt, mint Szibériában. Aztán az őrök rájöttek, hogy így nem tudjuk teljesíteni a tervet, így szójababot is kaphattunk, amitől egy kicsit megerősödtünk. Azt mondogattam magamban, hogy magyar vagyok, de egy magyar börtönben végzek kényszermunkát, és ennek nem így kellene lennie. Őreink azt is elmondták, hogy megfoszthatnak minket állampolgárságunktól, mert a németek oldalán harcoltunk. Néha azzal is fenyegettek, hogy bármikor le is lőhetnek, senkit nem fog érdekelni.”

Eddig a visszaemlékezés, de térjünk ki Tiszalökre, az ott történtekre.
Tiszalökön a foglyok rossz ellátása, mostoha körülményei, szabadulásukkal való hitegetésük zúgolódássá, majd tüntetéssé vált. E végett, 1953.okt.4-én sortűz dördült, amelyben öten vesztették életüket (Georg Gazafi, Matthias Geistlinger, Josef Schultz, Hans Tangel és Josef Wildhofer), hatan súlyosan, tizenegyen pedig könnyebben sebesültek meg. A lázadás különösen kegyetlen momentuma volt, hogy a tábor vezetése eleinte semmilyen segítséget nem nyújtott a raboknak, a sebesülteket az internált orvosok próbálták ellátni, persze eszközök nélkül, kórházba csak másnap délelőtt kerülhettek. Ekkor szállították el a holttesteket is, sajnos a mai napig nem tudni, hogy hova temették el az áldozatokat. Természetesen a megtorlás sem maradt el, bár az az 50-es évek mércéjével mérve enyhének tekinthető. Nem állították le a szabadulásokat, és bíróság elé is csak Finn Ferenc és Huber Ferenc került, akik hat, illetve öt éves börtönbüntetést kaptak. Az ítéletben kihangsúlyozták, hogy mindketten az SS kötelékében harcoltak a világháborúban, és azt sem felejtették el megemlíteni, hogy Huber emellett még kulák származású is, beismerő vallomásukat viszont enyhítő körülményként értékelték. A bíróságot olyan apróságok, hogy a tüntetés során Finn végig zárkájában ült, nem foglalkoztatták. (György Sándor Balázs: „A remény rabjai: Lázadás a tiszalöki internálótáborban 2016.03.07-én írt tanulmánya alapján)  

Érdekességként megjegyzendő, hogy ugyanitt raboskodott Ringhoffer József, aki Bakonygyiróton született, 17 évesen – szintén SS katonaként – harcolt fővárosunk ostromában, s azon kevesek egyike volt, aki a kitörés során sikeresen elérte a saját vonalainkat. Ringhoffer úrnak köszönhetően, ma a Recski Nemzeti Emlékparkban, a Terror Házában, illetve számos kommunista bűnöket bemutató emlékhelyen, múzeumban láthatóak festményei, szénrajzai, amelyek érzékletesen mutatják be a rabok hányatott sorsát. A mai napig Münchenben él, a szintén kitelepített, dorogi születésű német feleségével. Remek kézügyességének köszönhetően, az Avon kozmetikai cég vezető grafikusaként ment nyugdíjba. (B. Varga Judit történész – muzeológus és Ungváry Krisztián történész kutatásai alapján).

Összegzésként elgondolkodtató, hogy 17-18 éves német nemzetiségű – legtöbben kényszersorozott – fiatalok, ha túl is élték az embert próbáló, sokszor kilátástalan harcokat, a béke beköszöntét nem élvezhették. Kegyetlen szibériai hadifogság, megaláztatások, embertelen körülmények, fagyhalál várt rájuk. Ha mindezt túlélték, hazaérkezésük után a várva várt szabadság helyett, internáló-munkatábor várt rájuk. Itt a gyűlölettel beoltott ávós őrök kegyetlenkedéseitől szenvedtek legtöbbet. Végül nyolc, nyolc és fél év után váltak szabaddá, majd legtöbbjüket egyből Németországba telepítették ki.

Klesitz István is először Stuttgartba megy kitelepített bátyja után, majd onnan Kanadába követi családját. Hamar beilleszkedik, szorgalmasan dolgozik. Az 1956-os szabadságharcunk leverését követően, megismerkedik Lisával, aki menekültként érkezik Kanadába, szeretett hazánkból. Szerelmük gyümölcseként négy gyermekük születik: Ron (1957), Janet (1964), Anita (1967) és Eric (1969). Később átköltöznek az USA-ba.

forrás: https://www.gocolumbia.edu/library/stories/klesitz/klesitz.php