Eszinger Imre ejtőernyős honvéd

Eszinger Imre ejtőernyős honvéd

(Csabdi, 1925.XII.27. – Csabdi, 1993.l.1.)

A Fejér vármegyei Csabdiban születik, édesapja: Eszinger István, édesanyja: Bodri Zsófia, egyetlen testvére, Gizella. Már gyermekkorában nagy hatással vannak rá a családi beszélgetések, hiszen édesapja és anyai nagyapja, Bodri Mihály (vitézi Almanachba is bekerült) harcolt az első világháborúban, amelyről sokat mesélnek. Hazafias neveltetésének és igazságérzetének köszönhetően, nem tudja elfogadni az 1920. június 4-i trianoni békediktátum során szeretett hazánk megcsonkítását, s tudatosan készül az igazságtalanul elcsatolt országrészek visszaszerzéséhez az Anyaországhoz.

A Levente Szövetségben élsportoló lesz, kiválóan megtanul lőni. Mikor 1938-ban elkezdődnek a tárgyalások, hogy Magyarország az elcsatolt területeket visszakaphatja, nagy örömmel fogadja és bízik benne, hogy ő is tehet valamit szeretett hazájáért. Édesapját veterán katonaként behívják katonai szolgálatra, ő a 6 elemi elvégzése után mezőgazdasági munkát vállal, hogy eltartsa édesanyját és lánytestvérét. Annak érdekében, hogy minél előbb honvédnek állhasson, önként jelentkezik katonai kórházba munkára, ugyanis kórházi beosztásból előbb jelentkezhet katonának. 17 évesen jelentkezik Pápán az elitnek számító ejtőernyősökhöz, hiszen a legjobbak közt is a legjobb szeretne lenni, amelyre remek fizikai adottságainak köszönhetően felvételt nyer. Rengeteg futás, 2-3, majd 3-4, végül 8 méter magasból páros lábbal földet érő ugrások és abból való kigurulások gyakorlása történik a kiképzéseken. Az akkori tettvágyra ékes példa, amikor e hosszas kiképzéseken megtörténik az első bokaficam, a sérülést elszenvedő bajtársuk majdnem öngyilkos lesz, mert a képzést így nem folytathatja. A sok gyakorlás, képzés után, végre eljön a bemálházás, első ugrás napja. Előtte közös pisilés – mivel nincs wc a repülőgépen, illetve teli húgyhólyag találatánál nagyobb a roncsolás elszenvedése, mint üresnél. Katonatársaival igazi testvérekké válnak a kiképzések során, és tudják, hogy csak egymásra számíthatnak. Ezt beléjük is verték a kiképzőik, s már a felszálláskor is egymást segítik – az akkor még nehéz – ejtőernyőikkel hátukon, a felkapaszkodásnál a gép szűk ajtaján. 

Elsőként Erdélyben kerül az egysége bevetésre, de gépkocsikon gyalogosan, mivel a leszállási zónát közben elfoglalják a szovjetek. Mivel jól lő, német MG-42 villámpéppuskát kap, amelyet remekül kezel. Folyamatos védelmi harcokat vívva, a tiszafüredi hídfőből Csepelre kerülnek 1944 végén. A nála lévő távcsővel folyamatosan pásztázza a Duna túlpartját, s ha ellenséges mozgást lát, odapörköl egy sorozatot. Látja, amint a havas, sáros föld felcsapódik a lövéseinek nyomán, ezt látva mindig tud pontosítani. A túlparton a szovjetek egy ágyúállás kiépítésére kaphattak parancsot. Több ellenséges katona felbukik, vagy összegörnyedve eldől rövid sorozataitól. Ilyenkor a szovjetek gyorsan a sérültek segítségére sietnek, hogy társaikat biztonságos helyre húzzák be, de közben mindig leraknak egy-egy homokzsákot is a készülő ágyúálláshoz. Nem tudni mennyi emberük életébe, sebesülésébe került ez a munka, de a végén csak elkészülnek vele a szovjetek. Ezért a szívós, kitartó és elszánt viselkedésükért elismeri, megbecsüli a szovjet katonákat. 

Csepelen a géppuskájával biztosít egy szakaszt, amikor hatalmas erejű ellenséges tűzcsapás éri a mieink védelmi rendszerét. Óriási robbanást követően, csak a kórházban tér magához az erős légnyomástól. Nem akar tétlenkedni a betegágyban, hamarosan visszatér a frontvonalba. Ekkor mesélik el bajtársai, hogy csodával határos módon, miként maradt életben, mi történt vele. 

„Mikor látták, hogy tüzérségi aknák az állások előtt felrobbannak, az egyik pont előtte robbant fel. A robbanás akkora erővel bírt, hogy Eszinger Imrét behajította és neki feszítette a lövészárok hátfalához a géppuskájával együtt, amit ekkor sem eresztett el. Ez volt a szerencséje! A robbanás következtében rengeteg föld zúdult testére, azonban az arcának feszülő géppuska csöve és az azt körbe vevő hővédő burkolat a földkupacon kívülre került, ezáltal azon keresztül levegőhöz jutott. Ekkor siettek a bajtársai oda és kiásták, majd az eszméletlen testet időben hátra szállították, majd onnan kórházba.”

A csepeli harcokat követően, az ejtőernyősöket átszállítják Isaszegre, a Pest előterében kiépített Attila védvonalba (három védelmi vonalat alkotott északról Dunakeszitől – Soroksárig délen, különböző mélységű tagolással a Dunára támaszkodva). Itt ismét kiemelkedő bátorságáról és az ejtőernyősökre jellemző rámenősségről tesz tanúbizonyságot. A gyorsan előretörő szovjet csapatok lassítására egy szakasznyi önkéntes közé jelentkezik, hogy biztosítsanak egy völgyet, amelyen a magyar és német bajtársaik biztonságos visszavonulását kell fedezniük. Eszinger Imre géppuskájával elfoglalja a jól álcázott fedezékét, van elég lőszere és kézigránátja, amivel kellőképp végre tudja hajtani a feladatát. Az állásaik előtt egy erdősáv húzódik, amelynél hamarosan megjelennek az első orosz előörsök. Olyan jól álcázzák magukat az ejtőernyőseink, hogy a szovjetek nem veszik észre állásaikat és teljes szélességben kezdik meg az előrenyomulást. Idegörlő pillanatok, meddig engedjék közel az ellenséget, majd amikor kellő közelségbe érnek, elszabadul a pokol. Hallani lehet a rohamozó „huri-huri” orkán erejű kiálltásokat, ami a mieink hatásos tűzcsapásának köszönhetően, egyre jobban gyérül, halkul. Helyére jajgatás, sírás, orosz segélyszavak, fohász hallatszik. A kiképzésnek és jó terepismeretnek, álcának köszönhetően a védekezés sikeres, de nem ússzák meg ennyivel. Jön az újabb szovjet támadás, ezúttal már tüzérségi előkészítéssel. A géppuskájának csöve annyira felmelegszik, hogy az azbeszt kesztyűjével amint kicseréli, a hóba dobja. A cső hevesen sercegve, pillanatok alatt felolvasztja a havat. Szinte ki sem hűl, amikor ismét cserél és szakadatlan tüzel ismét. Amikor már túl közel érnek a rohamozó szovjetek, akkor az öveikbe, bakancsaikba tett kézigránátokat hajítják közéjük. Az újabb kegyetlen tűzharcban a szakasz többsége hősi halált hal, így a géppuskájának kezelője, Büki nevű bajtársa is, de ezt a még nagyobb erejű szovjet támadást is visszaverik. Rengeteg halott feküdt mindenfelé. Azonban belátják, hogy tovább nem lehet tartani az állásaikat, így is a kért 24 óránál tovább biztosították a fedezetet, hogy ezzel védelmezni tudják a visszavonuló bajtársaikat. Eszinger Imre is könnyebben megsebesül, de van, aki comblövést kapott, s kinyílt a lába, mint a tubarózsa. A másik bajtársának a térdét repesz tépte szét, csak egy ínszalag kötötte össze a combját az alsó lábszárával. Felveszi egyik mozgásképtelen bajtársát, s a hátán viszi be a kötözőhelyre.

A Csepeli hősies helytállásáért megkapja a vitézségi kisezüst érdemérmet, az isaszegi visszavonulás biztosításáért pedig a német vezetés a másod osztályú vaskeresztet adományozza neki és megmaradt szakaszának. A magyar vitézségi kis ezüst érdeméremre felkerül a 2 sebesülési pánt is, amely még nagyobb tekintélyt ad neki az ejtőernyős bajtársai között.

Hamarosan kivonják az ejtőernyőseinket a Felvidékre, a Garam-folyó menti harcokhoz.

Folyamatosan harcolva, már a nyugati határnál parancsnokaik tudtával, nem lépik át a magyar határt, hanem többen polgári ruhát öltenek és igyekeznek haza. A remek front tapasztalatnak, a helyi magyar lakosok segítségének köszönhetően, sikeresen kikerüli az ellenséges csapatokat, ezzel elkerülve a kegyetlen szovjet hadifogságot. Kora tavasszal érkezik haza Óbarok – Nagyegyháza felől, a Dobogó-hegyen át. Ez újabb csodával felér, hiszen mint utólag kiderül, az egész Dobogó-hegy sűrűn alá van aknákkal telepítve, amelyen ő sértetlenül átkelt. Csabdit a 4 hónapig tartó álló harcok alatt, szinte teljesen szétlőtték, a sok elhagyott robbanótest és telepített aknák miatt, sajnos 98 civil veszíti életét a háborút követően.

Munkába áll, majd behívják katonának 1949.XI.17 és 1952.l.4 között, ahol gépkocsi vezető lesz. Elvégzi a sorkatonaság alatt a gépjármű oktatói iskolát, előléptetik őrvezetőnek, majd tovább szolgál 1952.l.9-től, mint gépjárművezető oktató. Természetesen nem tudnak ejtőernyős katona múltjáról, amit titkolnia kell az új rendszerben. 

1952-ben megházasodik, feleségül veszi egy módos gazda család negyedik lányát, akik eleinte ellenzik a kapcsolatukat, mivel Eszinger Imre szegényebb családból való. Feleségétől, Nánássy Juliannától 1953-ban megszületik Imre, majd 1955-ben Ágnes gyermekük.

1956-ban két társával Bicskéről megy gyalog hazafelé, amikor egy férfiakkal teli teherautó közeledik feléjük. Hazafias szívvel mindhárman úgy gondolják, hogy segíteni szeretnék a magyar szabadságharcot, s ezért megörülnek a tehergépkocsin utazók láttán. Azonban amikor megáll mellettük a jármű, kiderül, hogy pufajkások utaznak rajta, mindhármukat felcibálják a platóra és elkezdik verni őket. Bicskére érve a pufajkások parancsnoka felismeri Eszinger Imrét, aki gépjármű oktatója volt előtte. Ennek köszönhetően mindhármukat elengedik (helytörténeti kutatások alapján, Bicskén 1956-ban 60-70 embert végeztek ki és temettek jeltelen sírba az 1956-os szabadságharc idején).

Mivel továbbra sem volt hajlandó belépni a pártba, ezért 1958 októberében elbocsátják a seregből. Még ugyanebben a hónapban buszsofőr lesz a tatabányai 47. számú Autóközlekedési Vállalatnál. Közben jöttek a kommunista „padlás söprések”, amely során mindent felforgatnak a házukban a pribékek. Apósának, Nánássy Andrásnak leverik egyik veséjét a kommunisták, mire „mindent önként átad” az államosítás során. Ágnes lányát 1976-ban nem veszik fel a pedagógusképző főiskolára, pedig megüzenik: „ha a nagyapád (Nánássy András) párttag lesz, egyenes út vezet a felvételihez.” – de ezzel sem tudják befolyásolni, azt mondja, ha nem lesz diplomája a gyereknek, majd érvényesül érettségivel, de nem adjuk el magunkat!

1984.III.24-én megy nyugdíjba, 26 év balesetmentes vezetés után. 1990-től folyamatosan részt vesz a pápai ejtőernyős veterán találkozókon, amelyre Nagy Tibor Gyula fiatal unokáját is magával viszi többször.

Bátor hazafias lelkét 1993. január elsején adja vissza a Teremtőnek. Csabdin, felesége mellett nyugszik a temetőben.

Forrás: Horváth Ferenc: Ők is a hazát szolgálták lll. – A második világháborút megjárt pápai katonák történetei, Pápa, 2025. (87-107. oldal)., 
https://www.csabdi-fotok.oldtib.hu/19460000-szureti.html