Isaszegen avattunk újabb ismertetőtáblát

Egyesületünk több hónapja kezdte el felújítani az isaszegi temetőben azt a katonai obeliszket, melyet tudomásunk szerint a második világháború után, az országban elsőként mertek állítani helyi hazafiak, magyar katonáink emlékére. E munkálatainkról képes beszámoló:

Beszámoló XII. Attila védvonal túráról

Majd hosszas egyeztetések, adatok gyűjtése következett, hogy egy emlék- és ismertetőtáblát avathassunk az obeliszk mellett. Mindezt az idei „Magyar Hősök emléknapja” alkalmából, május utolsó vasárnapjára terveztük. A plébános úr és Ecseri Pál temetőgondnok – aki kántor és szinte mindenes a templomban – a vasárnapi mise és az azt követő egyházi szertartások, munkák miatt, sajnos nem tudtak megjelenni. Budaházi Árpád polgármester példás hozzáállással, nemes magyar szívvel támogatta kezdeményezésünket, de sajnos egyéb teendői miatt ő sem tudott eljönni. E megemlékezés előtt egy héttel, egyesületünkből A. R., Polgár Zsolt és Szabó Tamás bajtársunk Isaszegre utazott, hogy felújítsák e jelképes katonasírt. Az idők során elcsúszott, kimozdult betonszegélyeket kiásták, megtisztították, végül spaniferrel összehúzták, betonragasztóval rögzítették. Ezt követően földdel visszatöltötték és virágokat ültettek. Végül a sírhely köré több zsák murvát szórtak és egyengettek el. A mostani megemlékezésre eljött egyesületünkből A. R., Pócsik Egon, Szőnyi Gábor és Terman Béla. Utóbbi két tagunk magyar királyi honvéd egyenruhában volt, hogy díszőrséget állva adja meg a tiszteletet, és emelje a megemlékezés színvonalát.

Jó volt látni, hogy többen tiszteletüket tették nem csak Isaszegről, hanem a környező településekről is. A jó Isten kegyes volt hozzánk, mert gyönyörű, napsütéses idővel ajándékozott meg valamennyiünket. Az eseményt a Magyar Himnusz közös eléneklésével, feszes, katonás vigyázzállásban kezdtük. Ezt követte a következő emlékbeszédem:

Szeretettel köszönti Önöket a „Katonasír Kutató és Ápoló Egyesület” a magyar „Hősök emléknapja” alkalmából. Az elesett magyar hősök emlékezetét először az első világháború idején, 1917-ben iktatták törvénybe. Ezt minden év utolsó májusi vasárnapján tartották eleink. A második világháború után, a kommunista rendszer ezt eltörölte, nem lehetett megünnepelni magyar katonahőseinket. Majd a rendszerváltoztatás után, a kilencvenes évektől újra lehetett ünnepelni az elesett magyar katonákat, majd a 2001-ben elfogadott LXIII. törvény a korábbi ünnep körét hivatalosan is kibővítette mindenkire, „akik a vérüket ontották, életüket kockáztatták vagy áldozták Magyarországért.” Emlékbeszédem a Magyar hősök emléknapján, ezért az itt, Isaszegen is védelmi harcot vívó legendás Szent László hadosztály üzenetével kezdeném:

„Fiatalok! Soha ne felejtsétek,
És mondjátok el, ha ti lesztek vének!
A Szent László hadosztály, el nem bukott,
Mert meg tudott halni, ha győzni nem tudott!”

„Hazánk védelmében életüket áldozó magyar katonák emléke Örök, nem feledjük Hőseinket!„

Az itteni harcokban bizonyítottan itt halt hősi halált tisztjeink: Kökény József főhadnagy, Kuti Imre hadnagy, Husi Endre zászlós, később emelték posztumusz hadnaggyá.
Valamennyien ide lettek eltemetve, közülük Kökény József főhadnagyot később lánya – aki édesapja halálakor mindössze 3 hetes volt – a háború után exhumáltatja és a Tolna vármegyei Zombán, a családi sírboltjukba temetteti át.
Röviden megemlékeznék egy-egy katonahősünkről, akik neve felkerült a most felavatásra kerülő emlék- és ismertetőtáblára.

Husi Endre zászlós

1915-ben született, eddigi kutatásaink alapján a zászlósi rendfokozatot a harctéren mutatott kimagasló, hősies cselekedeteiért és a harcok során szerzett tapasztalataiért nyerte el. Az Alföldön bevetett, majd onnan folyamatosan védelmi harcokat vívó magyar 12. tartalék gyaloghadosztály II. zászlóaljának volt ekkor a segédtisztje, amikor itt, Isaszegen szolgálta szeretett hazáját. Hősi haláláról a következő visszaemlékezést sikerült találnunk vitéz Lakatos Ferenc ezredes hadinaplójában:

„1944. december 8. Nyugtalan éjszaka. Reggel 6 órakor Hajdu Dezső őrnagy jelenti: a 244-es magaslat birtokában van ugyan, de jobbszárny századánál, Velich hadnagy századából félszázad az éj folyamán átment az oroszokhoz. Ezek zömmel felvidékiek, tótok voltak. 400 méteres űr maradt utánuk. Ezzel a nyomorult társasággal nem nyertünk ugyan, de nem is vesztettünk. Jelentem a hadosztályparancsnoknak. Még ennek ellenére is tartani kell a 244-es háromszögelési magaslatot! Pusztalocsodon gyülekezés. A kiküldött járőrt elfogták. A járőr parancsnoka, egy hadapród megszökött.

Husi Bandi zászlós, a Ballay zászlóalj segédtisztje látja ezt a helyzetet, elkeseredésében engedélyt kér, hogy az iskolában elfogott honvédeket visszahozhassa.

– Tűrhetetlen állapot – mondja
– Nem bánom, Bandi, de legyetek óvatosak!

Honti előtt beszivárgás (ez Honti Antal 1917-ben született hadnagy, a 12. tartalékhadosztály 11. rögtönzött zászlóaljának egyik századparancsnoka) a 206 és 187 magaslatok között. Ezt a területet erős tüzérségi tűz alatt tartom. 14 órakor jelentik, hogy Husi zászlós úr elesett!

Megdöbbentő a lesújtó hír. Kitűnő segédtiszt, harcos katona volt. Máté zászlóalj kürtöst, aki vele volt, kihallgatásra rendeltem. A következőket adta elő:

– Ezredes úr, alázatosan jelentem, Husi zászlós úr a saját vigyázatlanságának lett áldozata. Az oroszok, mikor meglátták Husiékat az ablak alatt, az elfogott honvédekkel együtt magukra zárták a terem ajtaját. Az ablakon nem akartak kézigránátot bedobni, mert akkor a honvédek is megsebesültek volna. A zászlós úr szemben állva az ajtóval, puskatussal akarta betörni. Az oroszok az ajtóra lőttek, s a zászlós úr keresztülhatolt találattól összeesett.

Nagyon szerettem, roppant sajnálom. Magamat is hibáztatom, de heves vérmérsékletének nem tudott parancsolni.” – eddig az ezredes úr visszaemlékezése, aki végig harcolt az ostrom alatt, s a budai kitörés utáni napon esett szovjet hadifogságba, 1945. február 12-én az Alagút és Lánchíd közötti épületben, ahol a 12. tartalékhadosztály parancsnoksága volt.

Még érdekességként megemlítendő, hogy a visszaemlékezés elején említett Hajdu Dezső őrnagy, aki szintén végig harcolta az ostromot, közben annyira felmorzsolódott a magyar véderőnk, hogy róla elnevezett harccsoportot vezetett, s végül ő volt az a legmagasabb rendfokozatú magyar tisztünk, aki a kitörés során elérte a saját vonalainkat Szomornál. Mindezt a február 11-én este megindult kitörésnél, mely során étlen-szomjan, legyengülve, folyamatosan harcolva, áttörve a belső, majd külső szovjet gyűrűt érte el a saját vonalainkat február 14-én hajnalban. Ő is ékes példája a magyar katonaszellemnek, a szeretett hazánkhoz és katonai esküjéhez mindvégig hű maradt.

(életrajza bővebben: https://kitores45.hu/historiak/hajdu-dezso-ornagy/ )

Kökény József ejtőernyős főhadnagy

(Kisújbánya, 1913.XI.23. – Isaszeg, 1944.XI.21.)

Baranya vármegyei népi német család sarja, akik a török kiűzése után telepedtek le szeretett hazánkban. Édesapja Szauer névről magyarosított Kökényre, édesanyja, Schobert Mária.
Tartalékos zászlósként részt vesz a felvidéki és erdélyi bevonulásban, ezzel mindkét emlékérmet megszerezvén (Felvidéki Emlékérem, Erdélyi Emlékérem). Tagja annak a magyar önkéntes katonai egységnek, mely részt vesz az 1939-1940-es finn-orosz téli háborúban. Ehhez azonban óriási kerülővel körbe kellett utazniuk Európát, mivel a Molotov – Ribbentrop paktum miatt, Hitler megtiltja a magyar önkéntesek átvonulását, akik a finnek megsegítésére indulnak. Ebben a háborúban a bolsevista ellenség előtt tanúsított bátor magatartásáért és helytállásáért a Finn Fehér Rózsa Rend Lovagkereszt II. osztályú kitüntetést adományozzák részére, amit a magyar egység hazaindulására rendezett katonai ünnepségen adnak át neki és tiszt társainak.
1940.VII.1-től a Magyar Királyi Honvédség hivatásos állományba veszi, hadnagyi rendfokozattal. Állományteste Szekszárdon a 8. Gyalogezred, amellyel részt vesz a Délvidéki hadműveletekben, ezzel kiérdemelve a Délvidéki Emlékérmet.
1942.II.1-től a vitéz Bertalan Árpád Ejtőernyős Első Zászlóaljhoz vezénylik Pápára. Ejtőernyős kiképzése után, az 1942.X.1-én megalakult géppuskás században teljesít szolgálatot, melynek később a parancsnoka lesz.
1943.VIII.1-én főhadnaggyá léptetik elő. Házassági óvadék letétele után, 1943. december 2-án házasságot köt Tarcsai Irmával. Szerelmük gyümölcseként 1944. november elsején egy leánygyermeke születik, Eszter.
Az 1/I. ejtőernyős zászlóaljban teljesít frontszolgálatot. 1944 októberétől szeretett fővárosunk előtt kiépített Attila védvonalban harcol, először Soroksárnál, ahol az ejtőernyőseinknek sikerült megállítania a menetből támadó szovjeteket. Már itt kiemelkedik bátorságával, amelyről parancsnoka, Tassonyi Edömér százados a következőket írja:

Egy orosz vállalkozás egy a magaslaton lévő támpontunkat (egy rajt) a figyelő leszúrása után kiemelt és a védőállásba befészkelte magát. Lehet, hogy ez egy éjjeli támadás előkészítésére mutatott. Kökény József főhadnagy (géppuskás század) parancsnoksága alatt, a törzsből 11 fővel az ellentámadással betört oroszokat megfutamította. A roham alatt kötelezően szükséges a saját erő érzékeltetésére, az ellenség elrettentésére az üvöltés. Sötétben a katona nem tudja, hogy a géppisztolyos „üvöltő dervisek” mögött csak légüres tér van.

Soroksárról Isaszegre helyezik át az ejtőernyősöket – pihenő nélkül – 1944.XI.12-én. Isaszegen hősi halált hal, amikor orosz beszivárgások felszámolására kapott parancsot. Erről parancsnoka, Tassonyi Edömér százados így emlékszik vissza 1982-ben írt levelében:

1944.XI.21-én tüntettem ki saját hatáskörömben Kökény főhadnagyot a nekem átadott két Vaskereszt egyikével. Ekkor jelentette aknavető állásunk, hogy oldalról, az erdős területről géppuska tűz alá került és kénytelen volt áttelepülni. Egy szakasz erejű vállalkozást szedtünk össze azzal a feladattal, hogy Kökény parancsnoksága alatt a segélyhelytől délre törjön előre az erdős terület irányába, ahol az orosz gyalogság gyülekezését figyeltük meg. Megmondtam Kökénynek, hogy ellenállás esetén a szakasz menjen védelembe és biztosítsa visszavonulási utunkat. Ekkor esett el fejlövéssel Kökény főhadnagy.

Kitüntetései:
– Finn Fehér Rózsa Rend Lovagkereszt II. osztálya
– Magyar Érdemrend lovagkeresztje hadiszalagon kardokkal
– Magyar Koronás nagy Aranyérem hadiszalagon kardokkal
– Magyar Ezüst Érdemérem
– Tűzkereszt Koszorúval Kardokkal
– Nemzetvédelmi Kereszt
– Felvidéki Emlékérem
– Erdélyi Emlékérem
– Délvidéki Emlékérem
– Német Vaskereszt

Emellett jogosult volt az ejtőernyős jelvény (4. ugrás után) és a mesterugró jelvény viselésére (25. ugrás után) is.

Tassonyi Edömér ejtőernyős százados

Tassonyi Edömér 1910. október 6-án született Nagyláz községben (Ung vármegye), református családban. Nagyapja Tassonyi János kisbirtokos Taktaszadán, édesapja Tassonyi Ernő bányamérnök.
1934. augusztus 20-án avatták gyalogos hadnaggyá a Ludovika Akadémián. Kiváló sportoló volt, több alkalommal nyerte el a hadsereg-síbajnokságot, remekül motorozott, aranyjelvényes vitorlázórepülő, vívómester, síoktató (sífutás, sí lesiklás is). Németül és angolul alapfokon beszélt.
1939-ben áthelyezték az ejtőernyős csapatnemhez. 1942. márciusában századossá léptetik elő, majd 1943-ban hadműveleti területre, Csernyigovba kerül az 1. könnyű hadosztály törzséhez.
1944. augusztusában Tassonyit ejtőernyőseivel (m.kir. „vitéz Bertalan Árpád” 1. honvéd ejtőernyős zlj.) az Északkeleti – Kárpátokban vetik be. Épp a 36-ik születésnapján szenved légnyomást és szilánksérülést kezén Volóc térségében. A Kárpátokban vívott harcokból ad rövid ízelítőt Bencze János hegyivadász visszaemlékezése, amikor ejtőernyősökkel együtt voltak bevetésen: „A balszárnyunk támadása olyan gyors volt, hogy megmozdult állásából az orosz fekvő erő. Szinte megdermedtem, mert mint egy nagy hangyaboly, annyian voltak (…) orosz részről megszólaltak a nehéz aknavetők, ebben a pillanatban a balszárnyunk egy piros rakétát lőtt ki. Ez előre meg volt beszélve, a rohamnak volt a jele. A körülöttem lévők (ejtőernyősök) úgy ugrottak fel, mint akiket a forgószél elkap, az oroszok jó része nem várta meg ezt a rohamot, aki csak tudott, elmenekült, de hát ez az egész oly gyorsan történt, hogy egy bizonyos részük ott rekedt, és persze még ez is legalább kétszerese volt létszámban a mi erőnknek. Rövid néhány perc alatt lezajlott a roham, az ott rekedt oroszok mind fogságba estek, vagy meghaltak.”
A Kárpátokban vívott védelmi harcokból, egyből Budapest előterébe, az Attila védvonal soroksári szakaszába helyezik át az ejtőernyősöket. Soroksár és Dunaharaszti közötti védőállásban 1944.X.25 és XI.12 között harcoltak. Tassonyi Edömér százados 1/I. ejtőernyős zászlóaljának harcias ellenállásának mérlege november 2–8. között, Dunaharaszti és Soroksár körzetében 14 szovjet páncélost lőtt ki.

Ezt követően, miután kivonták az ejtőernyősöket az arcvonalból (nov.12-én), a jól megérdemelt pihenés helyett, újra riadóztatták őket, s Isaszeg keleti végénél kellett feltartóztatniuk az ellenséget. Ekkor már a szovjetek olyan közel voltak, hogy folyamatos tűz alatt kellett beásniuk magukat a mieinknek.

Ekkor történt a következő eset, amely Tassonyi Edömér százados vezette ejtőernyős egységgel történt.

„A parancsnok tudta, hogy a megtizedelt század emberei nem lesznek képesek ellenállni a szovjet támadásnak, ezért kétségbeesett lépésre szánta el magát. Tüzérségi tüzet kért a németektől, közvetlenül saját állásaira és állásai elé. A következő párbeszéd zajlott le:
Tassonyi: – Azonnal megsemmisítő tüzet az „A” vonatkozási pontra!
Német tüzér figyelő: – De ez az Ön saját állása!
Tassonyi: -Ne törődjön vele!
17 másodperc után 52 csőnek a megsemmisítő tüze az állásukon és az állásuk előtt feküdt. Percek alatt lelassult, majd néhány percig előre helyezték. Az orosz gyalogságot ez a tűz telibe találta, rohamtávolságon. A szovjet csapatok komoly veszteséget szenvedve visszavonultak. A század, melyet a kétszeres tüzérségi tűz ért, hét halottat és több sebesültet veszített. Tucatnyi ejtőernyős katonát eltemetett a föld, de ezek még csak meg sem sérültek, maguktól vagy társaik segítségével ki tudtak szabadulni a föld fogságából.”

Az 1/I. ejtőernyős zászlóalj Isaszegnél 1944. nov. 13-23-ig harcolt.

Tassonyi Edömér százados ezzel az isaszegi, illetve a szintén Attila védvonalban Soroksárnál tanúsított kiemelkedően bátor magatartásáért érdemelte ki 19-ik magyar tisztként a legmagasabb kitüntetést, amelyből mindössze 23 adományozás történt az egész második világháború alatt. Hogy érzékelhető legyen ennek a legmagasabb magyar kitüntetésnek ritkasága, példaként a németeknél adományozható hasonlóan legmagasabb katonai kitüntetésből, a vaskereszt Lovagkeresztjéből 7313, a Vörös Hadseregnél a „Szovjetunió Hősé”-ből 13.000 adományozás történt a ll. világháborúban.

Tassonyi Edömért emellett őrnagyi rendfokozatot ért el, végül 1982. július 4-én hunyt el Kanadában, a British Columbia megye White Rock kisvárosában, s mivel úgy végrendelkezett, hogy szeretett hazájának földjében, Magyarországon úgysem nyugodhat, ezért hamvait a lakhelyéhez közeli erdőben szórják szét.

Az isaszegi hősi emlékmű története

1944 novemberétől Dány felől támadó ellenséges erőkkel vívott harcok során, mintegy 150-180 magyar hősi halottat temettek el itt, a ravatalozóval szemben egy 40 méter hosszú sírban, amelyet Ecseri Mihály és Tesánszki Pál végzett. Strizs József esperes és Berkecz József képlán szentelte be őket. A hősi sírokat 1946-ban exhumálták.

1944.XII.12-én, 15 órakor foglalták el a román csapatok Isaszeget a Széchenyi utca vonaláig. A Kálváriát és a hegy peremvonalát a magyar és német csapatok kimagaslóan hősies küzdelemben több mint 16 napon át védték. Ennek eredményeként, a románok csak XII.28-án, éjfélkor tudták elfoglalni a Kálváriát és Isaszeg maradék részét (Buda, Csillag és Part utcákat), miután onnan a védőink visszavonultak.

Magyar katonáink hősiességéről, helytállásáról nem lehetett beszélni. Azt a bolsevista neveltetetésű szovjet hadsereget kellett minden év április negyedikén megünnepelni, mint „hazánk felszabadításának emléknapját” – akik édesanyáinkat, nagymamáinkat, dédanyáinkat tömegesen megerőszakolták, a magyar lakosságot kifosztották. Csak családi összejöveteleken, szűk körben lehetett elmondani az igazat, akkor mesélhettek az egykori katonák az átélt borzalmakról, katonai helytállásukról, a hazájukra tett esküjükről, melyhez mindvégig hűen kitartottak. Legtöbbjük ha túl is élte a hadifogságot – ahonnan a mai kutatások szerint, minden harmadik elhurcolt nemzettestvérünk ott pusztult legyengülve, tífuszban, vagy megfagyva – onnan hazatérve újabb kommunista szűrés következett, ami újabb bebörtönzéssel, kitelepítéssel járhatott. A magyar tisztikar vagy börtönökben sínylődött, vagy kitelepítve családostul eldugott tanyákra. Akik szabadon maradtak, szinte kivétel nélkül képzettségükön aluli segédmunkásként kellett dolgozniuk. Ebbe egy generáció valósággal belerokkant. Elismerés és megbecsülés helyett, fasisztának címkézték őket. Aztán eljött 1984, amikor a kommunista rendszer „a múltat végképp eltörölni” jelmondatával még mindig mindent eltiport, ami magyar volt, ami keresztény volt. Ne feledjük, hogy 1984-ben – a szintén kommunista elnyomás alatt élő – lengyel testvéreinknél, ekkor rabolja el és gyilkolja meg

Jerzy Popiełuszko lengyel papot az ottani kommunista titkosszolgálat. Bűne az volt, hogy kiállt keresztényi hite és lengyel nemzettudata mellett, s papi beszédei túl népszerűek voltak.

1979-ben Farkas Márton (1934-1987) gyártásvezető, Attila fiával állított egy fém sírkeresztet, Gulyka József plébános úr támogatásával ezen a helyen, melynek felirata:

„Az 1944-ben elesett magyar katonák emlékére

Emléküket kegyelettel és szeretettel őrizzük!”

1984-ben Farkas Attila Márton, daccal a „hazánk felszabadításának” 40. évfordulójára édesapjával, Farkas Mártonnal, illetve Szmolicza Józseffel, Szabó Józseffel, Kovács István kőművessel és Szilágyi György traktorossal elkészítették és felállították ezt az emlékobeliszket, amelyet aug. 20-án Gulyka József plébános és Mészáros József káplán szentelt fel. Emiatt Farkas Attila Márton a kommunista rendszerben megbízhatatlanná vált, mivel „miféle izét állított fel a fasiszta oldalon harcoló csapatok részére?” – hangzott el a pártszervezet végrehajtó bizottságának titkárától. Erre Gulyka plébános úr bement a községházára és azt mondta: „hogyha megváltozik a rendszer, akkor benneteket is kidobnak a sírból?” – röviden ez az isaszegi hősi emlékmű története itt a temetőben.
Legyen áldott emléke minden hazájáért hősi halált halt magyar katonánknak!Ezennel átadom a szót annak a Farkas Attila Márton úrnak, aki édesapjával, Farkas Mártonnal elsőként voltak olyan erős nemzeti öntudattal és bátorsággal megáldva, hogy hazánkban – jelenlegi tudomásunk szerint – elsőként kezdeményezték egy sírkereszt állításával a magyar katonahőseinkről magát az emlékezést.

Farkas Attila Márton köszöntötte a megemlékezőket, majd gyönyörű beszédet mondott, felidézve a régi rendszerben megtapasztalt nehézségeket, megfigyeltetését, fenyegetettségét. Így egy szemtanútól, szervezőtől tudhattuk meg első kézből a történteket, ami lebilincselően érdekes és hiteles volt. Beszéde végén együtt léptünk a letakart és nemzeti szalaggal átkötött emléktáblához, s a katonai díszőrség mellett tettük szabaddá az ismertetőtáblát. Buzdításunkra többen odajöttek elolvasni, fényképeket készíteni. Végül a megemlékezők közül, a Budai Várban rendszeresen megtartott „Férfiak rózsafüzér menete” főszervezője, Szász Péter elkezdte öblös hangján a Szózatot énekelni, amelyhez mindenki vigyázzállásban állva becsatlakozott. A Szózat közös eléneklésével véget ért a megemlékezés, ami egy kötetlen beszélgetéssé alakult. A jelenlévők lelkileg feltöltődve, élményekkel gazdagodva tértek haza.

Mindemellett, több egyesületi tagunk e napon is részt vett és segített a hadisíros szakembereknek a Budai Várban azon a feltáráson, ahol a Levéltár épülete mögötti kertben tártak fel nehéz körülmények között egy második világháborús tömegsírt. Erről még az M1 Híradóban is beszámoltak:

De erről majd bővebben is írunk a jövőben, mert a háborús törmelékek annyira megnehezítették a munkálatokat, hogy a szakemberek úgy döntöttek, hogy munkagép segítségével fogják folytatni néhány hét múlva.