BUDAI  KITÖRÉS  EMLÉKTÚRA  2024. FEBRUÁR 17.

2024.február 17-én, a Városmajori Jézus Szíve templom Árkay Aladár sétány felőli résznél gyülekeztek a „Budai kitörés emléktúra” résztvevői. Rövid köszöntést és a rendezőség bemutatását követően, érdekességként rendezőtársaim megmutatták, az itt álló Jézus Szíve templom oldal épületének vaskos oszlopain látható lövés és repesznyomokat, amely a harcok nyomait máig viselik. Majd átmentünk a templom másik oldalára, ahol a Szűz Mária szobor áll. Az emberek oktatási alakzatba sorakoztak, s megkezdődött szeretett fővárosunkat ért, első szovjet terrorbombázás történetének ismertetése.1942.szeptember 4-én szovjet bombázók jelentek meg szeretett fővárosunk felett, amelynek semmilyen értelemben nem volt értelme, hacsak nem a primitív erőfitogtatás. Kispest szegény negyedére, a Műegyetemre, a Rózsadombra, és ide, a Városmajorba hulltak a bombáik. Budára 17 bombát dobtak. Négy a Városmajorban robbant, és súlyosan megrongálta a templomot. A többi a Rózsadomb oldalába csapódott, egészen az Áfonya utcáig, ahol romba döntötte Zilahy Lajos író bérbe adott villáját (itt hárman vesztették életüket). A pesti oldalon Kispesten a szegénynegyed mellett, lakatlan területre hullottak a bombák, 12 robbanást számoltak. Itt meg lett említve, hogy a magyar sorsban osztozkodott az ottani nyomornegyed cigánysága is, akik közül többen életüket vesztették a szovjet bombáktól. Ekkor még sokan nem vették komolyan a légvédelmi szirénákat, s ennek a könnyelműségnek esett áldozatul, e helyen is 9 polgári személy, akik ennél a bombatámadásnál vesztették életüket. Ahova ez a gyilkos szovjet bomba becsapódott, annak a kráterének a helyére állították ezt a Szűz Mária szobrot mementóként.

Emellett a XII. kerületi Turul madaras emlékműről – amely a második világháborúban meghalt kerületi lakosok neveit tartalmazta – egy hangos és idegenlelkületű kisebbség, – akiknek 79 év elteltével, a szívükben a gyűlölet fontosabb, mint a megbocsájtás – miattuk leszedték, nyomásukra pár nevet kitöröltek, s az itt látható, új háborús emlékművet állították. Szomorú látni, hogy a Turul madaras háborús emlékművet gyakorlatilag kiherélték azok az erők, akik máig bosszútól lihegnek, s hiányzik szótárukból, lelkükből a megbocsájtás nemes erénye. Képesek voltak hisztériakeltő, történelmi csúsztatásokkal egy heccelő filmet is készíteni e témáról. Majd politikai szintre terelve, új pályázatot kiírni, s elkészíttetni ezt az eléggé semmitmondó, új emlékművet, mindezt megspékelve a kerületi polgármester elleni karaktergyilkossággal.

Az új háborús emlékművön Méray-Horváth Róbert (https://kitores45.hu/katonahoseink/meray-horvath-robert-egyetemista/) egyetemistának a nevét megmutattuk, aki számos rekordot állított fel fiatal kora ellenére vitorlázógépével. 

1942-ben 33 óra 10 perces folyamatos repülési időtartam rekordot, majd 1943-ban 2.378 méteres magassági csúcsot, nem sokkal később pedig, 365 km-es távolsági rekordot repült.
1945. január 7-én málenkij robot közben, a Kútvölgyi út közelében a szovjet katonák azzal gyanúsították, hogy hóeltakarítás közben direkt elszakított egy telefonkábelt, ezért szabotázzsal gyanúsították és agyonlőtték.

Koszorúzás, kettes sorokba rendeződés, létszám olvasás következett, kereken 170 bajtárs indult innen a közeli Városmajorban lévő első világháborús emlékműhöz, ahol szintén oktatási alakzatba rendeződtünk. Picit később, még 3 fő csatlakozott megkésve az emléktúránkhoz.

Hangfalból kihangosítva elhangzott Polcz Alaine: Asszony a fronton hangoskönyvének részlete:

majd a Csaba utcai Jézus Szíve templomban, annak idején elhangzott Vannay László roham előtti beszédének részlete következett:

Ennek végeztével 2 önkéntes hölgy helyezte el koszorúnkat, az itt hősi halált halt vannaystákra és a megerőszakolt magyar leányokra, asszonyokra emlékezve.

Innen kettes sorokba rendeződve a Városmajor u. 48/a házhoz mentünk, ahol szűk járda miatt, itt megállni nem lehetett, ezért egy rendezőtársunk Polcz Alaine és férje, Mészöly Miklós emléktábláját mutatta meg az emléktúrázóknak. A Gaál József utcára felkanyarodva, először a Waldorf iskolát hazánkban elsőként alapító Göllner Mária villaépületéhez mentünk, ahol megtekintettük a máig látható háborús nyomokat. Majd átsétáltunk a Kristály-barlanghoz. Ott akit érdekelt, négykézláb bemászhatott a bejáraton, hogy belülről is megnézhesse a barlangot. A háború után, ide hordták be a környékről a megmaradt és talált lőszereket, robbanóanyagokat, mely ismeretlen okból felrobbant. Ennek nyomai máig jól kivehetőek a korom feketére égett belső sziklatérben, illetve a téglával kirakott részek leomlottak, s törmelék halmot képezve nehezítik a haladást.

Csecserits Artúr bunker kutatónak, az Erődítéstörténeti Egyesület vezetőjének kutatásai alapján, itt a szovjetek egy visszaemlékezés szerint, nem tudták áttörni itt a mieink védelmét a Kis-Sváb-hegyen, ezért ezen a barlangon át kerültek a védőink hátába, s onnan számolták fel a védelmet. Amint itt végeztünk, felmentünk a hegyre, s egy felrobbantott légvédelmi figyelőállás mellett, a rendezők bemutatták az ott húzódó, eredeti védelmi állásainkat.

Mikor mindenki felért a hegyre, egyik rendező a Sas-hegy felé eső másik, épen maradt légvédelmi figyelőálláshoz kalauzolta a népes csapatot. Majd a Kis-Sváb-hegy ösvényein visszakanyarodva, egészen a Trencséni útig mentünk, onnan az Istenhegyi úti CBA parkolójáig, ahol a 4,5 km-es kis emléktúra véget ért. Ismertetve lett egy történet, miszerint amikor felújították e területet, s a parkolót építették, a munkások a lépcső kialakításakor emberi maradványokat találtak. Egész pontosan két lábszárat, az egyiken bakancs, a másikon csizma volt. Tehát 2 emberé, ezzel igazolva a Hingyi László és Kalakán László helytörténész visszaemlékezéseket gyűjtő munkáját, amelyben több egykori szemtanú is megerősítette, hogy itt tömegsír van. A történet máig befejezetlen maradt, mert az akkori hadisíros tisztek, akikre e poszt rá lett terhelve, a legkevesebb tiszteletet és érdeklődést tanúsították. Hála Istennek, mára ezek a lelkiismeretlen, katonának sem nevezhető véglények helyett, egy minden elismerést, szakmai tiszteletet megérdemlő, lelkiismeretes hadisíros csapat áll. Akkor – több mint 10 éve – a két hadisíros egy szemeteszsákot kért, majd a két lábszárat beletették, s a helyszínt biztosító rendőrnek adták, hogy most nincs idejük ezzel foglalkozni, vigye be a rendőrségre, majd valamikor érte mennek. A munkások teljesen ledöbbentek ezen a hozzáálláson, s megkérdezték, hogy ki sem szedik a többi csontot? El sem végzik az exhumálást?

– Nem. Eddig is jól meg voltak itt a föld alatt, most sem fognak zavarni. – volt a válasz. 

A munkásoknak nem volt mit tenni, letérkövezték a parkolót, amely alatt így, egy máig feltáratlan kitöréses tömegsír van.

Kiosztásra kerültek az emléklapok, amelyre Budapest ostroma és a kitörés kapcsán forgatott pályázati kisfilmünk egy filmkockája került, amint elérik a saját vonalainkat a kitörő katonák egy csoportja. Hátoldalán pedig Kovács Emil vezérkari százados szerepel https://kitores45.hu/katonahoseink/kovacs-emil-vezerkari-szazados/ . Emellett kitűzőhöz, könyvekhez, kiadványokhoz és egyéb érdekességekhez lehetett jutni.

A nagy emléktúrát folytató csapat kettes sorokba rendeződött, létszám olvasás, majd a rendezők vezetésével elindult felfelé az Istenhegyi úton a csoport. A fogaskerekű alatti autóútnál (Béla király útja), az Istenhegyi út 100/b garázsával szembeni kis földsávon rövid megemlékezést tartottunk. 

„Szemben, az Istenhegyi út 100/b ház garázsaiban Kalakán László helytörténész kutatásai alapján, a kitörésben elfogott katonákat mészároltak le. Vanya János – helyi lakos – visszaemlékezése: Az oroszok a Költő u.1. szám alatt mulatoztak, a németek ágyút húztak a Belatiny kertig (ez ott van szemben, kicsit felfelé, ma egy kisebb lakótelep van a helyén), de a muraközi lovak nagy zaját meghallották, és halomra lőttek mindenkit. A kanyarban lévő garázsban (itt) legalább hatvan németet géppisztollyal halomra lőttek. Később itt találtunk két, még élő németet, de az orosz kizavart minket, majd újra végigpásztázta őket. A kitörést vezető sváb asszonyt agyonlőtték, ott feküdt a kanyarban a Belatiny kert árkában. Egy másik fiatal nő is anyaszült meztelenül ott feküdt, őt homlokon lőtték. Voltak civil halottak is.”

Dicsőné Helmly Mária visszaemlékezése: „Nem tudtuk mi történt, motoszkálást hallottunk kint. A Béla király út 28. számban volt egy villa, mellette egy egyszerű emeletes ház a személyzetnek. Itt volt egy pince is, ahová sok német menekült. Az oroszok előre küldték a nagymamámat, a pincelépcsőn félholtak feküdtek, köztük népi németek is. Kihajtották őket, és a helyszínen tarkón lőtték mindegyiket.”

Majd folytattuk utunk a Mátyás király útján, a Vakok Batthyány László Római Katolikus Gyermekotthon kertjébe. Ezúttal is szeretnénk köszönetet mondani Pfaff Gellért igazgató úrnak, hogy igaz keresztény emberhez méltón, megértette, s engedélyezte, hogy bemehessünk, s Hümmel Kornél atya sírhelyénél megemlékezhessünk. A rendezők oktatási „U” alakzatba állították a megemlékezőket, s egy rendező a következőket ismertette:

„E megszentelt helyen, a vértanú halált halt Hümmel Kornél atya sírjánál, szeretnénk megemlékezni szeretett fővárosunk ostroma során életüket feláldozó, vagy életüket vesztett hős és vértanú papjainkról. Hiszen nem szabad megfeledkeznünk azokról a méltatlanul elfeledett magyar hőseinkről sem, akik egyházi hivatásukat gyakorolva, oltalmazták, segítették fővárosunk lakóit, lelki támaszt nyújtva nekik a nehéz időkben. Volt példa, amikor egy óvóhelyen miséző pap, látta a gazdagon megrakott polcokon a befőtteket, lekvárokat, kompótokat, majd a mise végén megkérte a lakókat, hogy vigyenek át a szomszédba is, ahol ennél jóval szűkösebben nyomorognak az ottani óvóhelyen lévő nők és gyermekek. A magyarságunk nemeslelkűségére szép és ékes példa, hogy az említett módosabb pincelakók, vittek át a szomszédos óvóhelyre ezekből az üvegekből, ezzel örömet és élelmet biztosítva az ottaniaknak.”

Ezt követően, megidéztük együtt, szeretett fővárosunk harcaiban életüket vesztett papjaink nevét! Megkértünk mindenkit, hogy minden egyes papunk halálának ismertetése után, hangosan kiáltsa, hogy „VAGYUNK!”

Farszky Szalvátor ferences pap, 32 éves. A II. kerületi Margit körúton lévő „Országúti ferencesek” templomában, egy szovjet katona a csizmája miatt katonának nézi és fejbe lövi 1945.február 5-én.

Vagyunk!

Kajdi Ferenc pap és tanár, 61 éves és társa, a 35 éves Laskay Antal pap 1944 karácsonyán Budakeszire mentek, kisegíteni a helyi idős plébánost. A szovjetek kémnek nézték és 1945. január elején kivégezték őket.

Vagyunk!

Dr. Lacza István pap és hitoktató, 45 éves, aki a II. kerületben, a Margit körút és Keleti Károly utca sarkán álló Regent-ház robbanásakor vesztette életét a romok alatt 1945.január 22-én kora hajnalban.

Vagyunk!

Dr. Ottó László pap és hitoktató, 35 éves. 1944.április 3-án, az első amerikai terrorbombázás során vesztette életét a pestszenterzsébeti Szent Lajos plébánián.

Vagyunk!

Dr.Ritsmann Pál érseki titkár, 30 éves. 1945. január 16-án érte a halál a Budai Királyi Vár elleni légitámadáskor szeretett tanítványai körében, miközben oktatást tartott.

Vagyunk!

Ruppert István káplán, 35 éves, az V. kerületi Károlyi Palotában a vörös hadsereg katonáinak erőszakoskodásától védte az ott oltalmat kereső nőket, melynek során szovjet golyóktól mártírhalált halt. 

Vagyunk!

Sikray-Kollmár Imre atya, harci cselekmények során, 72 évesen, papságának 50. évében hunyt el Budán 1945.január 13-án.

Vagyunk!

Szamek József piarista pap, 45 éves. 1944. december 26-án délelőtt pár pap társával elindult a XII. kerületi Mártonhegyi út – Költő utca közötti Cassiacum nevű piarista rendházba, hogy a budapesti piarista múzeum értékesebb tárgyait ott elrejtsék. A Sváb-hegyen váratlanul megjelenő szovjet csapatok rájuk lőttek, mely során csoportjuk szétszóródott. Szamek atya ekkor szenvedett halálos sérülést.

Vagyunk!

Vass Tacián ferences pap, 22 éves. A II. kerületi Margit körúton lévő „Országúti ferencesek” templomának rendházába szovjet katonák szállásolták be magukat. A tótul elég jól tudó Vass Tacián lett a tolmács. Azonban egy újabban beérkező szovjet egység gyanúsnak találta, kémnek nézték, ezért a rendház kertjében kivégezték 1945.január 22-én,

Vagyunk!

Hümmel Kornél pap, hitoktató, 39 éves. A front már egy hete átvonult, amikor egy részeg szovjet katona az intézet kertjében egy világtalan lányon erőszakot akart elkövetni. Az intézet lakói az éppen gyóntató Kornél atyát hívták segítségül, aki rögtön a kertbe sietett, hogy a védtelen lányt megóvja. Mire odaért, a vak lány már le volt teperve, de szűz tisztaságán nem esett még csorba. A szovjet katonát meglepte Kornél atya hirtelen megjelenése, térdeplő helyzetéből felállt, majd közvetlen közelről kétszer szíven lőtte Kornél atyát. Mindez 1945.január 17-én történt.

Vagyunk!

Végül közös imával, koszorúzással és 1 perces néma főhajtással adóztunk vértanú papjainknak.

Ezt követően az épület előtti utcán sorakozunk fel kettes sorokba, s irány a Kossuth emlékmű. Itt került felolvasásra Kokovay Gyula 17 éves hadapród visszaemlékezése:

„1945.február 12., hajnali 2 óra körül kijutottunk a Béla király útra. Itt sok elhagyott löveget és lovat láttunk. A kocsik lőszerrel voltak megrakva. Egy különböző típusú teherautókból álló oszlop mellett rengeteg civilt láttunk agyonlőve.”

Később kiderült, hogy ezek a járművek egy szovjet ellátó alakulat trén oszlopához tartoztak, amelynek legénysége elmenekült. Noel Péter visszaemlékezése szerint, ők Nagy Zsombor csoportja előtt érkeztek erre a helyre és ők futamították meg az oroszokat. Nagyon sok polgári menekült is volt a kitörő alakulatok közé ékelődve. Ezek nehezítették az előre haladást és sokszor a két harcoló fél közé kerülve pusztultak el. Minden valószínűség szerint, a Béla király úton is ilyen civilek holttestei feküdtek….

A Diósárokban és a Városkút környékén tucatjával feküdtek a halottak. Azoknak a német katonáknak sem volt sok esélyük a túlélésre, akik megadták magukat. Az elfogott német katonákkal nem sokat bajlódtak az oroszok. A mai Költő u.2-4. szám helyén, az akkor még üresen álló telken 270 német foglyot végeztek ki, míg a Cinege út – Csipke út sarkán, még ma is beépítetlen telken 164 elfogott német katonát lőttek agyon. 

„Sokáig mentünk a Béla király úton, majd letérve egy keskeny és meredek úton mentünk tovább. Amikor világosodni kezdett, egy épületcsoporthoz jutottunk, ahol már nagyon sok német katona és a mi Winter csoportunk maradványa – 8 egyetemista – pihent. Összesen legalább hatszázan lehettünk ott….

Amikor Nagy Zsombor százados úr elindult, hogy a tömegben keressen egy rangidős parancsnokot, én is elkísértem. Találtunk is egy német őrnagyot. Rövid megbeszélés után a német őrnagy és Nagy Zsombor százados úr parancsnoksága alatt az egész csoport elindult a Kossuth emlékmű irányába. Az emlékművet balról elhagyva, egy meredek falú völgyön mentünk keresztül. A völgyet az oroszok a hegyoldalon lévő villákból erős tűz alatt tartották. Mi viszonoztuk a tüzet. Ekkor a németek között halottak és sebesültek is voltak, mi magyarok sértetlenek maradtunk. Hamarosan elhaladtunk a Disznófő vendéglő előtt és a síugrósánc közelében. Ezalatt újabb kitörő csoportok csatlakoztak hozzánk, amelyekben magasabb rangú tisztek is voltak. A síugrósáncot elhagyva, már nem úton, hanem az erdős terepen haladtunk, libasorban. Kilenc óra körül – amennyire az erdő engedte – megközelítettük Budakeszit.”

Ezt követően, felmentünk a Normafához, a Szent Anna kápolnához. Onnan le Makkosmária felé, a Három katona sírjához.

Itt Szántay Lajos egyetemi rohamzászlóalj katonájának visszaemlékezése került felolvasásra:

„A kitörésben a magyar és német katonákon kívül a polgári lakosság is részt vett. Az Olasz fasor (ma Szilágyi Erzsébet fasor) teljes szélességében hömpölygött a tömeg. Egy gyermekkocsit toló fiatal anya kapaszkodott belém segélykérően, de egy szemből jött ágyúlövés pillanatok alatt elsodorta. Az üzletek felhasított redőnyei mögött kézitusa, halálhörgés hangja hallatszott. Ebben a leírhatatlan kavalkádban, halottak között bukdácsolva értük el a fogaskerekű végállomását. Az idő éjfél körül járt, amikor szemből egy vörös rakéta emelkedett fel. Elkiáltottam magam: „Vigyázat, tüzérségi tűz!”

– „Honnan veszed fiam?” – kérdezte a mellettünk futó Karvaly Tibor főhadnagy.

„Vörös rakétát lőttek fel, tűztámogatást kérnek!” – válaszoltam.

A bátyám és én elindultunk a Szent János felé, a fogaskerekű vasút dél-nyugati oldalánál. A János kórház magasságában egy tisztáson álltunk meg. Karvaly főhadnagy és egy másik tiszt (vagy altiszt) társaságában, kb. 1 szakasznyian lehettünk. Nem tudtuk eldönteni, hogy merre kell menni. Váratlanul egy akna csapódott közénk. Amikor felkeltünk a térdig érő hóból, Karvaly főhadnagy arca csupa vér volt, repesztalálat érte. Hirtelen elhatározással – kb.1 szakasznyian – a fogaskerekű dél-nyugati oldalában, úttalan utakon elindultunk a Sváb-hegy felé. A Diósárok déli részétől először a Béla király úton, majd onnan a Mátyás király úton haladtunk tovább. Útközben találkoztunk egy álló, leponyvázott harckocsival, mellette egy – a páncélos bal oldalán – sétáló őrrel. Mi csak a harckocsi jobb oldalán elhaladva vettük észre, hogy szovjet tank. Az őr utánunk lőtt, de mi puskatussal áttörve az út jobb oldalán lévő léckerítést, a meredek oldalon leszaladtunk. Ott belekerültünk egy ellenséges géppuska tüzébe. Hirtelen visszafordulva, az előttem haladó bajtársamat találat érte és hiába kért, nem tudtam rajta segíteni. A velünk tartó tapasztalt tiszt (vagy tiszthelyettes) letépett az övemről egy nyeles kézigránátot és bedobta a közeli géppuskafészekbe.

Visszatérve az útra – bal oldalról – egy alacsony, kőlábazatú kerítésű villa félköríves, nyitott teraszáról újabb golyózápor fogadott. Valahol egy fehér rakétát lőttek fel…

Szinte mindenkinek sikerült a ház előtt átfutni, csak egyetlen bajtársunkat érte halálos lövés, ő ott halt meg. Ekkor még én sem tudtam a ház előtt átjutni. A bátyám kétségbe esetten kiáltott utánam, miközben én a ház előtt, a kerítés lábazatánál hasaltam. Közben észrevettem, hogy a Bergmann géppisztolyom závárzatát elveszítettem, nyilván a kerítés áttörésekor eshetett ki. A fellőtt világítórakéta kialvása után felugrottam és a Frommer 7,65-ös pisztolyomból három irányzott lövést adtam le a teraszon tartózkodó három oroszra, majd a ház előtt átszaladva felvettem az imént elesett bajtársam Mauser puskáját. Sikerült utolérnem a maradék csapatot.

A bátyám és én, egy őrzászlóaljbeli katonával a Mátyás király úton gyalogolva, majd észak-nyugati irányba fordulva nagy hóban, járatlan utakon érkeztünk meg a Tündér-hegynek a zugligeti villamos végállomása felé eső fiatal fákkal telepített oldalába. Valószínű, hogy a kimerültségtől elaludtunk, mert a következő órákkal kapcsolatban semmire sem emlékszem.”

Egyesületünk koszorúját Moys Zoltán, az egy héttel ezelőtt szervezett „Kitörés 60” emlék- és teljesítménytúra főszervezője helyezte el, amely valamennyiünk számára megtisztelő volt, s egyben jelképezte az összetartást, a közös szellemi hátteret a két emléktúra között. Majd az egy perces vigyázzállást követően, a Budakeszi szélén húzódó Virágvölgy utca erdő felöli oldalán Vlagyimir Szitnyik exhumált sírjához mentünk. Ennek oka, hogy egyrészt, a halott katona nem ellenség, így neki is jár a tisztelet. Másrészt szép gesztus, hogy noha ellenünk harcolt, megemlékezünk bátor, önfeláldozó haditettéről, amellyel kiérdemelte hazája legmagasabb katonai kitüntetését. A magyar katonás gondolkodás és magyar lélek hasonlóan nemes és szép példája, hogy fent a Budai Várban máig gyönyörű, ápolt síremléke van Abdi Abdulrahmannak, az utolsó budai pasának, aki Buda 1686-os visszavívásakor halt hősi halált ott a falakon, miközben a keresztény seregeink ellen harcolt. https://upload.wikimedia.org/…/1280px-Abdurrahman_Abdi…

Maga a „Budai kitörés emléktúra” is erről szól: a méltatlanul elfeledett magyar katonahőseinkről és vértanú papjainkról. Az emberfeletti katonai teljesítményről, helytállásról, bajtársiasságról, önfeláldozásról, a végsőkig kitartásról, amely szeretett fővárosunk ostromakor számtalan esetben megnyilvánult, végül az 1945.ll.11-én megindult kitörésben csúcsosodott ki. Maga a kitörés, a történelmünk egyik legreménytelenebb katonai vállalkozása volt, hiszen katonáink kialvatlanul, alultápláltan, kevés lőszerrel indultak neki a többszörös túlerővel bíró Vörös Hadsereggel szemben. Mivel ezt tévesen átpolitizálják, politikai szemszögből közelítik meg, máig kényes témának számít, sokaknak nem szalonképes. Sőt, annyira félremagyarázzák bizonyos megmondóemberek, hogy vélemény formáló médiákon keresztül heccelik, hergelik e megemlékezések ellen az embereket.

Őszintén bízom benne, hogy 79 év távlatából, méltó helyre kerül ez az esemény a hazai történelem emlékezetben, s létezik a legsebzettebb lelkületű honfitársaink szótárában az a szó, hogy megbocsájtás. Hiszen mindenki másként élte meg az ostromot. Akinek ez tragédia volt, 79 év eltelte után, már nem gyűlölettel kellene gondolnia azokra, akik szeretnének megemlékezni dédapjukra, nagyapjukra, akik katonaként teljesítették feladatukat, vagy a bombázásokban meghalt civilekre, meggyalázott nőkre, vértanú papokra. Adassék meg, hogy a bosszútól lihegők lelkében megbékülés jöjjön el, s minél több magyar ember bátran emlékezzen meg – akár egy imával, egy gyertya meggyújtásával, egy szál virág elhelyezésével, vagy egy emléktúrával.

Másrészt életem egyik meghatározó élménye maradt, amikor Dégen, a volt Waffen-SS veteránok találkozóin, elsőként a faluközpontban lévő magyar háborús emlékművet, majd onnan tovább menvén a szovjet emlékművet, végül a Festetics kastély parkjában álló német veteránok állíttatta 1. SS-páncéloshadtest emlékművét koszorúztuk meg valamennyien. Akkor kérdésemre – hogy miért koszorúzták meg a szovjet emlékművet – elmondták a német veteránok, hogy a halott katona már nem ellenség, s nekik is jár a kegyelet, hiszen a katonaszellem ezt kívánja. Ezt a nemes katonaszellemet, példás hozzáállást szerettem volna átültetni a „Budai kitörés emléktúra” gondolatmenetébe.

Végül röviden Szitnyikről, amely kapcsán szeretnék köszönetet mondani Andrej Ogoljuk orosz kutatónak önzetlen segítségéért:

Vlagyimir Mihajlovics Szitnyik (1925.ápr.25. Donyeck-1945.jan.27. Budapest), a „Szovjetunió Hőse” érdemrenddel kitüntetett katona (összesen 12.775 fő érdemelte ki, ebből 11.635 katona a második világháború során nyerte el).

Vezetékneve helyesen Szütnyik (Сытник, orosz „Ы”, „jeri” hanggal, de mivel nehezen ejthető ki, ezért Szitnyik).

Született 1925-ben, Sztálini megye, Ordzonikidze kerület Lucsanszk falu (most Oroszország, 2014-ig Ukrajna területe, 2014-2022 Donyecki köztársaság). Szolgált Szovjet Felső Katonai Vezetőség Tartalékának 12-ik ostrom műszaki-utász dandár  58-ik műszaki-utász zászlóaljban. Meg kell jegyezni hogy ez elit alakulat volt, „utcáról” nem nagyon vették fel oda embereket, kellett valamilyen előképzettség, ezért feltételezem, hogy Szitnyik elvégzett minimum 7 osztályt (ami akkor egyik feltétele volt mindenféle műszaki és tüzér egységekbe való bekerüléshez). 

A dandár 1944 november végétől vesz részt Budapest ostromában. Fontos, hogy zászlóaljak külön-külön harcolnak, támogatva más gyalogsági egységeket, külön-külön ostrom és aknamentesítő csoportokban. 58-ik zászlóalj 108 lövészhadosztály 311-ik ezredbe volt beosztva ostromra és aknamentesítésre.

A temetkezési nyilvántartás szerint 1945. január 24-én esik el, elsődleges temetkezési hely Magyarország, a temetőben, Budakeszi falú nyugati peremén. 

A hőstettének az előterjesztésében hiba van, mert az elesés napját 1945 január 27-re teszik.

Hőstette, minden mítoszt félretéve, tényleg hősies — a Szép Ilona kocsiszín környékén lévő megerősített német állásokhoz rohamozott, gránátot (de leginkább gránát csomót vagy gránát + robbanóanyag köteget) rádobott a géppuskafészekre — ehhez nagy bátorság kellett. Hőstettét biztosan sokan látták és emiatt történt az előterjesztés. A testével lefedte a géppuskafészek nyílását, ezzel segítve bajtársainak az épülettömb elfoglalását.

Budakeszin temetik el 150 elesett szovjet katonával együtt, majd egy későbbi területrendezésnek köszönhetően, exhumálják a sírokat. 1960-ban ünnepélyes keretek közt avatják fel a vörös csillaggal díszített, fémkerítéssel elkerített, kétnyelvű síremlékét az erdő szélén, a Virágvölgy utcában. A „rendszerváltás” után, ismeretlenek eltávolították a kerítésről és az obeliszkről a tiltott önkényuralmi jelképpé vált vörös csillagot.

Rövid életrajzának ismertetése után, erre az alkalomra készített „A halott katona már nem ellenség” szalagú koszorú került elhelyezésre sírjánál.

Innen Budakeszin át, a Vadaspark felé gyalogoltunk, megpróbálva tartani a kettes sorokat.

Budakeszi Vadaspark melletti tisztások egyikén, ebédszünettel egybekötött pihenőt tartottunk. Egyesületünk tagjai meleg teát készítettek, zsíroskenyereket hagymával, illetve egy emléktúrázó bajtársunk által küldött kolbászok vajas kenyerekkel vártak, ami nagyon jól esett. Kicsit elkezdett esni az eső, de erre az itteni egyesületi tagjaink jól felkészülve, előre ponyvákat feszítettek ki az élelmiszeres részek felett, így semmi sem ázott el. Egyik egyesületi tagunk, Attila elhozta egyik saját készítésű diorámáját, amelyen keresztül megismerhettük Bayer Mátyás SS katona és másik bajtársának sorsát, akik Nagykovácsiba sikeresen hazajutottak a kitörés során, ám egy szovjet járőr letartóztatta mindkettőjüket, s azóta nem tudni róluk.

Pár emléktúrázó elköszönt tőlünk, így már csak hetvenen folytattuk a túrát.

Ebéd után a Vadasparki kerítésen átmászva, a Julianna major melletti katonasírhoz értünk. Ekkor már besötétedett, s két egyesületi tagunk a katonasír mellett kétoldalt állván, kezükben égő fáklyával emelte a megemlékezés fényét. Koszorúnkat egy régi rendező bajtársunk, P. György – aki pár éve ezen az emléktúrán ismerkedett meg feleségével, s azóta szerelmük gyümölcseként, 2 gyermekük született –  helyezte el a sírra, míg többen mécseseket gyújtottak és tették koszorúnk mellé. Utunkat folytatva értük el a Vadaspark kerítésének másik végét, melyen átkelve balra fordulva feljutottak a Vadasparki hegyek gerincére. Visszaemlékezésekben is olvasható, hogy a kitörésben részt vevő harccsoportok gyakran a hegygerincen haladtak, így idejében észlelték a repülőket, amelyek vagy kegyes élelmet, utánpótlást dobott le ejtőernyőn – vagy azokat az ellenséges gépeket, – amelyek golyózápora elől, még időben fedezékbe húzódhattak. A kitörők ellen hajtóvadászatot indító szovjet csapatok sem tudtak így meglepetést okozni, mivel csakis oldalról közelíthették meg a kitörőket, akik fentről időben észrevették őket. A hegygerincen haladva hamarosan a Nagy-sziklafal (463 m) felett található hármas katonasírhoz értünk, ahol két éve lett felavatva az itteni eseményekről egy emlék- és ismertetőtábla. Itt is felállt a fáklyás díszőrségünk, leróttuk kegyeletünket egy perces néma vigyázzállással és emlékmécsesekkel. A koszorút Incze Béla, a legtöbb nemzeti érzelmű fiatalt tömörítő Légió Hungária vezetője helyezte el, amely megtisztelő volt valamennyiünk számára. Majd a zöld kereszt jelzésen szintezve haladva értük el a Tarnai-pihenőnél álló „Kitörés feszületet” amelyet Pénzes Kálmán erdész állított még fel 2010-ben, amelyet pár éve, az egyesületünk újított fel, mivel a kereszt egyik szárát letörte egy kidőlt fa a 2014 decemberi fagykár idején. A túrát a Nagy-Kopasz tetején (559 m) álló Csergezán Pál kilátóhoz felkapaszkodva folytattuk, majd az Anna vadászlak érintésével jutottunk el a Varga László vadászpilóta emlék- és ismertetőtáblájához. Ezt még egyesületünk állította 2019 decemberében (https://kitores45.hu/tevekenysegeink/emlektabla-avatas-varga-laszlo-vadaszpilota/ ). Itt T. Béla egyesületi tagunk, a magyar repülés történeti téma kutatója idézte fel a magyar pilótáink harci bevetéseit, emberfeletti áldozatvállalásukat, szépen átvezetve beszédét Varga László életútjára. Innen Telki és Budajenő feletti erdőrészen haladva, remek időnek köszönhetően, együtt ért az emléktúrázó csapatunk Perbálra, ahol gyorsan katonai alakzatba rendeződve, megkoszorúztuk a település első- és második világháborús emlékművét, egy perces főhajtással és mécsesek meggyújtásával adózva Perbál katonahőseinek. Majd a Kis Kaiser sörözőben lehetett felfrissülni, amelyhez a rendezőségünknek köszönhetően, 18 liter tea lett ingyen kiosztva. Emellett Szabó László töki hadszíntérkutató önzetlenségének köszönhetően, idén is megtekinthettük páratlan kitöréses gyűjteményét. A közel egy órás pihenőt követően, páran elköszöntek, mert sérüléseik vagy kimerültségük miatt, az emléktúrát folytatni nem tudták, vagy csak a közelben laktak, s amúgy is eddig tervezték Ellenben csatlakozott egy régi emléktúrázó bajtársunk, aki több mint tíz évet kihagyott, hiszen három gyermeke született szerető feleségétől, s most magával hozta legnagyobb fiát. A túrát innen 65 bajtárs folytatta Tök községbe menetelve, ahol a temető előtti részen a szovjet tankok által földbe gázolt német sebesültekről emlékeztünk meg hasonló módon, akik emlékére kopjafát állítottak a rendszerváltást követő években veterán német bajtársaik. Majd a temető melletti borospincéknél, a töki szőlők mellett haladva, a Nyakas-tető felé értük el Árvay Zoltán hadnagy és 3 hű katonájának és egy ápolónőnek sírhelyét. Őket 1945.II.14-én hajnalban mészárolták le itt a Nyakas-tető felől visszatérő lőszert-, vagy élelemet hordó szovjetek. Pedig már csak pár száz méternyire jártak a Nyakas-hegyen húzódó szovjet lövészárkoktól, amely az arcvonalat alkotta. Ha ezen átjutottak volna, akkor Szomodorpuszta, Anyácsapuszta magasságában már elérték volna a saját csapataikat. Sajnos nem így történt, mert az őket lefegyverező vörös katonák elkezdtek erőszakoskodni az ismeretlen ápolónővel, amit a nélkülözésben összeszokott magyar katonák nem néztek tétlenül és ismét a fegyvereik után nyúltak. Ekkor az egyik szovjet katona, a pps dobtáras géppisztolyával valamennyiüket lelőtte. Az itt elsőként – még 2016-ban felállított – emlék- és ismertetőtáblát egy régi bajtársunk, aki emléktúránkat ismét önzetlenül támogatta finom hústermékekkel koszorúzta meg. Páran mécseseket gyújtva, majd kellő tiszteletadást követően folytatódott az emléktúra. E tragikus helyszínt elhagyva, a Völgy úton a sárga jelzésen folytattuk utunkat, az Óriások-lépcsőjén lépdelve Anyácsapuszta széléig található SS emlékműhöz, amelyet csak a rombolásra képes, nemzetidegen illetők 2016-ban kidöntöttek, de alig pár hét alatt visszaállította azt bajtársi közösségünk. Innen a volt – azóta lebontott – Darányi kastély felé, alig 600 métert megtéve érte el a csapatunk a következő emlék- és ismertetőtáblát, amelyet az egyesületünk bajtársi adományokból valósított meg, s lett felavatva a 2019-es emléktúránkon. Innen a Töki-szakadékhoz visszakapaszkodva folytatódott az emléktúránk, a Zsámbéki-fennsíkon át, amíg ki nem értünk a zsámbéki műútra. Ettől a ponttól már csak két km a Mány határában álló „Kitörés emlékmű”. Mind a 65 fővel, épségben, egészségben értük el a mányi kitörés emlékművet. Mint minden évben, oktatási alakzatba fejlődtünk, katonás fegyelemben avattuk fel a 2020-ban felavatott emlék- és ismertetőtábla hátoldalára újabb ismertetőtáblánkat, amelyen újabb információk olvashatók. Mindezt Mány polgármesterével, Varga Mihály úrral egyeztettük, hogy a kitörésben elindult magyar katonatisztjeink eddig ismert névsora, illetve Mány szenvedés történetének egy része került fel a táblára egy QR kóddal, amelyet megnyitva még több információ érhető el. Végül a jól megérdemelt teaosztás, zsíroskenyér kiosztása következett, a töki Vas Gábor tagtársunk önzetlen segítségének köszönhetően, aki idén is eljött segíteni. Legvégül kézszorítások, gratulációk, az emléklapok névre szóló megírása zárta a megemlékezést. A szervezők idén is gondoskodtak az emléktúrázók fővárosba való visszaszállításáról.

Az emléktúrán összesen 170 bajtárs indult, akikhez később csatlakozott még 3 késve érkező, majd Perbálon 2 fő. Így összesen 175 megemlékező vett részt az idei emléktúránkon. Közülük 70 folytatta a nagy emléktúrát, végül 65 fő érkezett be a kitörés emlékműhöz. Ismét hálát adhatunk a Jó Istennek, hogy végig segítette utunkat, jó időt (+2 fok), erőt adott a célig.