Kovács Emil vezérkari százados

Kovács Emil vezérkari százados

(Budapest, 1893 – Budapest, 1956.XII.19.)

Édesapja Kovács Mátyás Emil, édesanyja Valc Katalin. Harcolt már az első világháborúban is, ahol több kitüntetést is kiérdemelt, s óriási harci tapasztalatokra tett szert. Később a Vitézi Rend tagja lett.

Szeretett fővárosunk ostromakor németekkel való összekötőtisztként teljesített szolgálatot vezérkari századosként, az I. hadtestparancsnokságnál, Hindy Iván (1890-1946) altábornagy parancsnoksága alatt. 

Visszaemlékezése alapján: 

Hindy az eligazításon a magyar parancsnokokkal közölte, hogy a Führer parancsa ellenére a bezárt német csapatokkal együtt kitörnek a Várból. A kitörés 11-én este 8 órakor indul, és 3 lépcsőben hajtjuk végre. Az első lépcsőben a harcoló erők maximális lőszer javadalmazással törnek ki a hadra fogható magyar sereggel együtt, és 20-20 perc eltolódással indul a második és harmadik lépcső. A 3. lépcsőben a járóképes sebesültek vonulnak, nagyobb részt fegyver nélkül. Hindy javasolta, hogy legyenek vöröskeresztes zászlók az élen. Az útvonalat egyeztetve 3 lehetséges irány jöhetett számításba. Az első lépcsőben a várható tervezett veszteség a felmentő sereggel való találkozásig 50 %-os.
Majd Hindy felém fordulva közölte: Emil, rád bízom a sebesült csoport vezetését. Pesti gyerekként dolgozd ki az útvonalat, 3 részre osztva a sereged. A budai turista térkép jó segítségedre lehet. A német sebesültek száma becslés szerint mintegy 800 fő. A kontaktusnál (találkozási pontnál) a jel: 2 x 2 rakéta fellőve. Az Isten megáldjon, remélem találkozunk majd nálam, egy jó borozásra!
Aztán kézfogás, – Végeztem! – majd elváltunk.
A járóképes csapat a Nádor laktanya előtti nagy légoltalmi víztároló medencénél gyülekezett. Az emberek lábán, karján, fején piszkos kötésekkel sorakoztak, és vöröskeresztes zászlókkal pár egészségügyi katona volt velük. Szakaszokra bontottam a népet, és egy-egy tisztes vezetésével elindultunk. A Bécsi kapun keresztül vonultunk a Széll Kálmán tér irányába, lefelé a Várfok utcán a teljes kocsiút és a járdák vonalában. A Széll Kálmán tér felől erős csatazaj hallatszott. A villamossín hídjára érve a Postapalota épületéből érkező erős géppuskatűz a csapatot a földhöz szegezte. Futott, ki merre látott – már aki tudott – pánikszerű rohanással balra lefelé a Városmajor felé, a Csaba utcába. A házak ablakaiból az utca mindkét oldaláról jégeső szerűen hullottak ránk, közénk a kézigránátok, és nagy veszteségeket okoztak. Aki a Széll Kámán téri piac villamoshurok felé a füves rézsün menekült, arra a Trombitás Étterem felől érkezett erős gépágyú (nyomjelző lövedék)-, és csim-bum (páncéltörő ágyú) – ágyútűz.
Égett egy német panzer III. harckocsi, ennek védelmében láttam, hogy legényem megsebesült.
„Százados úr, innen nem fogunk eljutni a Városmajorba” – mondta.
Az Olasz fasor villamossínein és a házak takarásában hömpölygött mellettünk a tömeg, és az Olasz fasor házaiból kiadós oldalazó tűz fogadott bennünket. Leérve a Városmajor játszóterére, a Térképészeti Intézet vonalában (Szilágyi Erzsébet fasor 7., az Ezredes utca sarkán) egy homokozóban lévő beton pingpongasztal alá bújtunk (1960-as bejáráskor még sok szilánknyom volt rajta látható). Ekkor kezdődött a borzasztóan sűrű aknavetőtűz. A Fogaskerekű végállomása felé szökelltünk. Az első lépcső halottain keresztül értünk be a remizbe. Itt vettem észre, hogy a bal lábamat eltalálta egy szilánk, és Pistával, a legényemmel a forgalmi irodában bekötöztük egymást.
Bejött egy 20 év körüli, nagyon szőke SS hadnagy. Hajadonfőtt volt, terepszínű ruhában és hófehér ingben, nyakában szalagon lógott a Vaskereszt, övében pedig kézigránát volt. Zseblámpájával megvilágította magát, és kérte tőlem a megszólítást. Jelentette, hogy ők utóvédként vannak itt két tűzgéppel tüzelőállásban, az egyik a remiz tetején van igen jó pozícióban, a másik a pénztárfülkében. Megbeszéltük a harchelyzetet.
„A főiránytól balra, a Fővárosi Kertészet területén nagy számú „Iván” van” – mondta.
Elvonulásunkkor két géppuskával lefedő tüzet adnak részünkre – közölte. Megkínáltam utolsó szivarommal, ő összevágta a bokáját, karlendítéssel elköszönt, és felment létrán a tetőre. Elindultunk a János kórház előtt lévő villamos-hurok vágányon fekvő halottakon keresztül, fejünk felett sivított az MG-42-esek hosszú sorozatainak fedezőtüze, melynek köszönhetően veszteség nélkül beértünk a kórház főkapuján.
Majdnem mindenkinél volt már fegyver. Nálam egy dobtáras orosz géppisztoly volt. A csoportomból balra a fogaskerekű vasút töltésének takarásában ment egy csoport, és tőlem jobbra, a Hűvösvölgybe vezető villamos vágányoknál lévő járdán, a Szép Ilona felé egy másik. A kórház pavilonjai mellett minden tűz nélkül haladtunk. Találtunk a kőkerítésen egy kirobbantott lukat, s úgy véltük, ott lejutunk a Kútvölgyi úti öreg temetőhöz / Wikipedia / és azon keresztül a villamossínekhez. Előttünk a kórház garázsánál több orosz mozgókonyha (gulyáságyú) füstölt.
Az ott lévő mosodából illuminált ordítozást hallottunk. Bemenve 10-20 félmeztelen „Ivánt’ találtunk ott, és egy-két SS pillanatok alatt szitává lőtte a társaságot. Többedmagammal egy ládából vételeztünk több tábla sózott szalonnát és almát.
Ellenőriztem a létszámot, kb. 100-an voltunk, amikor elindultunk a kerítés felé. Már a sírok között haladtunk, amikor – mintha a földből nőttek volna ki – szakasznyi lovas kozákkal kerültünk szembe.
„Hore ruki, dole puski!” – nem volt értelme a további harcnak. Mindenkit kifosztottak, rólam lehúzták a posztóujjast is. Betereltek bennünket a Bólyai Akadémia területére, ahol istállókban lettünk elszállásolva. Harmadnap kaptunk répalevest. A következő héten, általában 50-100 fős csoportok érkeztek, akiket az erdőkben, kószálásuk közben fogtak el. Ezres nagyságrendű tömegben sétáltunk a ceglédi gyűjtő fogolytáborba. Útközben Pista legényem többedmagával szökni próbált, de hátulról mindnyájukat agyonlőtték. 
A ceglédi hadifogolytábor a vasútállomás mellett volt. Egy hét múlva, a kerítésen keresztül kaviccsal átdobott üzenetemre a MÁV-osok jóvoltából nővérem értesült hollétemről, és megérkezett hozzám egy csatos üveg pálinkával, melyet átadott az őrnek. Az őr felhúzta a drótkerítést és szabad voltam. A hozott civil ruhába bújva a vonat tetején épségben megérkeztem haza, Attila utcai rommá lőtt lakásunkba.

A háború után a Kőbányai Zománcárú Gyárban dolgozott segédmunkásként, ahol egy brigádban volt gróf Cziráky őrnagy úrral és egy csendőrfőtanácsossal. Emellett német nyelvleckéket adott, hogy egy kis plusz anyagi bevételhez juthasson. Épp egy 20 éves lánynak adott magánórát, amikor hirtelen meghalt hatvanhárom évesen.

Sírja Budapesten, a Budafoki temető 20/2 parcellájában található, a „Kovács – Zsarkó” családi kriptában.

Forrás:
Sebes Emil, akinek keresztapja volt Kovács Emil szds., 1960-ban egy Kanadába emigrált bajtársával hármasban végigsétálták az események színhelyeit, ahol Kovács Emil elmesélte a vele történteket. Sebes Emiltől kapott kézirat és szóbeli közlés alapján.